49. fejezet: Padlógáz

Sziasztok :)

Megint az utolsó pillanatban jutott az eszembe, hogy át kéne olvasnom... hihetetlen, milyen szétszórt vagyok, pedig semmit sem csinálok manapság. Szeretném megköszönni, hogy itt vagytok nekünk, hogy támogattok és Kiss Cherry-t pedig egyszerűen imádom, amiért itt van <3

A részről csak annyit, hogy az utolsó, ami Niall szemszögéből íródik. Nehezen láttam neki, remélem nem érezhető rajta és azt is remélem, hogy lesz, akinek tetszeni fog.

Millio puszi Xx szerecsendio

Padlógáz

Van olyan helyzet, amikor egyszerűen nincs idő gondolkodásra, s mindössze egyetlen röpke másodperced van arra, hogy mérlegelj és dönts! S hiába óriási a vállaidra nehezedő felelősség, ha igazi barát vagy, akkor sikerülni fog a helyes út megválasztása, bármiről is legyen szó. Hogy miért?! Mert ismered már annyira a szóban forgó személyt, hogy tudd, mi a legjobb neki. Az igazság! Még akkor is, ha az fájdalmat okoz, amúgy is megsebzett szívének, hisz ő maga is jól tudja, hogy nem menekülhet a problémák elől. Mert azok mindig és mindenkor utolérik szerencsétlen áldozatukat.

Niall Horan

   Csak néztem, ahogy elhajtott a házunktól és lassan beleolvadt London hatalmas autótengerébe. Ajkamat beszívva, felhúzott szemöldökkel meredtem a járműre egészen addig a pillanatig, amíg be nem fordult a legelső utcába, majd ezt követően a kezeim közé kaptam a betonon hagyott táskáinkat és elindultam a bejárat felé. Az eső lomha ütemben hullott alá az égből, kövér s jéghideg cseppekben, melyek se perc alatt nedvessé varázsolták a rajtam virító hófehér pólót. A torkomból felszínre szökött pár elhalt nyögés, miközben három, tele pakolt bőrönddel egyensúlyoztam a fehérre mázolt ajtó irányába.

  Fura volt visszajönni Londonba, és még annál is különösebb volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy ez alatt az egy hónap alatt legalább annyira hozzám nőtt Harry szülővárosa - annak legtöbb polgárával együtt -, mintha magam is ott nőttem volna fel. Hiányzott Gemma, Jane, Cara, Matt és a kávézó, Anne főztjéről már nem is beszélve. Örültem, hogy annak idején hallgattam a barátom nővérére és Írország helyett Holmes Chapel-be utaztam, bár annak már kevésbé, hogy meghiúsult a tervünk, miszerint összehozunk két egymásért epekedő szívet. Van, hogy egy felsőbb erő – melyet köznapi nyelven Sorsnak csúfoltunk -, győzedelmeskedik az akaratunk felett. Van, hogy a szeretet nem elég, és ez ebben az esetben is pontosan így volt. Túl kevésnek bizonyultunk, túlontúl késői időzítéssel.

- Sziasztok – köszöntem, amint átléptem a küszöböt. Az egész épületben sötétség honolt, s az egyetlen fényforrás az általam nyitva hagyott ajtó volt, melynek mentén egy leheletvékony fénycsík szelte át a nappalinkat. Nem értettem, mi történhetett a helyiségben, amitől olyan letargikus hangulatba öltözött, mint Harry maga, azonban mire kettőt pislogtam, már mindenki előkerült egy-egy bútordarab mögül és a nyakamba ugorva egyszerre üvöltötték a MEGLEPETÉS szót.

  Egy darabig elvoltak a köszöntésemmel, de amikor észrevették, hogy egyedül érkeztem, jobban mondva Hazza nélkül, mind a hárman kikerekedett szemekkel mértek végig. Tisztán kivehető volt a vonásaikból az értetlenséggel vegyített aggodalom, mely ezernyi különböző tónussal ragyogta be arcaikat. A félelem beleitta magát a szervezetükbe, beszivárgott a pórusaikba és ez némává varázsolta őket. Egy röpke pillanatig eltűnődtem azon, vajon fordított esetben – vagyis, ha én lettem volna az, aki kimarad az eseményekből, nem pedig ők – hogyan reagáltam volna. Talán nekem is a torkomon akadtak volna a kérdéseim? Végül néhány hosszúra nyújtott másodperc elteltével Louis volt az, aki képes volt kierőszakolni magából egy értelmes kérdést.  Bár ez is mindössze egyetlen egy szóból állt.

- Harry? – beletúrtam szőke tincseimbe, melyeket meg is húztam, talán a kelleténél egy kicsit erőteljesebben, ám ennek ellenére nem éreztem semmiféle fájdalmat, legalábbis nem az elviselhetetlen fajtából származót. Gúnyos grimaszra húztam az ajkaimat, majd se szó, se beszéd, belevetettem magam a ház belsejébe. Nem volt kedvem elölről kezdeni ezt az egész hercehurcát, még annak ellenére sem, hogy Hazza egyike volt a legjobb barátaimnak.

- Én is nagyon örülök nektek… - lépkedtem a kanapé felé, majd amint elértem hozzá, végigfeküdtem puha felületén. Lehunytam a szemeimet és átadtam magam a békének, mely elemi erővel söpört végig a testemen. Olyan jó volt ez a csönd, melynek hatására kellemes bizsergés árasztotta el a végtagjaimat.

  Az egyik pillanatban még a vidám emlékeim tengerében fürdőztem, mely megmelengette a szívemet, akár egy nyári napsugár a parton fekvő fürdőruhás testeket, a következőben már egy ismerős dallam ütötte fel a fülét, vasmarokkal rángatva vissza a zord valóságba. Csupán az egyik szememet nyitottam ki, a másikat még mindig szorosan lehunyva tartottam, s félrefordított fejemmel a hang kiindulópontjára meredtem. Harry telefonja csengett. Megint.

  Megvártam, hogy a vonal másik oldalán lévő személy megunja a próbálkozást, s amikor elhalt a hangzavar, már sokkalta nyugodtabban fordultam vissza a plafon felé. Harry kiskori szobájával ellentétben ez még mindig sértetlen volt. Egyetlen hajszálrepedés sem csúfította el, mégis, nekem a másik sokkal jobban tetszett. Talán pont a hibái miatt, hiszen az tette otthonossá. Lassan vettem a levegőt, résnyire nyílt ajkaim között lomhán közlekedett az oxigén, de amikor már kis híján magával ragadott az álmok világa, Harry csengőhangja ismételten vad dübörgésbe kezdett. Idegesen pattantam fel a kanapéról, majd öles lépteimmel az egyik utazótáska felé csörtettem.

- Szerintem nem kéne felvenned – Liam jellegzetes, már-már okoskodó kijelentése közvetlenül a hátam mögül érkezett, így gyorsan leguggoltam a táskához, és kiszedtem az oldalzsebbe rejtett készüléket eddigi menedékéből. Már meg sem lepődtem rajta, hogy itt hagyta, hiszen így nem zavarhatták meg eltökélt célja elérésében. Minden döntést könnyebben lehetett meghozni zavaró ellenérvek kiábrándító sutyorgása nélkül. Neki pedig már így is meggyűlt a baja tulajdon, szerelmes szívével - nem szorult rá mások nyaggatására is.

- Ugyan már, ma már ezerszer kinyomta, engem pedig érdekel, miért zaklatják. – Lenéztem a képernyőre, amin egy mosolygós, mogyoróbarna hajú lány ölelt magához egy nála évekkel fiatalabb, göndör fürtökkel rendelkező fiút. Az én szám is felfelé ívelő vonallá görbült, a családi jelenet eme momentuma láttán, hiszen jó volt őket ilyen boldognak látni. - Maradjatok csendben! – adtam ki az utasítást s mindeközben az ajkaim elé helyeztem a mutatóujjam, jól látható jeleket közvetítve a kíváncsi banda irányába.

- Harry? Csak, hogy felvetted! – Gemma hangja megkönnyebbülésről árulkodott, amit leginkább onnan találtam ki, hogy az utolsó szavát egy mélyről jövő sóhajtás követte. Mintha már jó ideje a tüdejébe zárta volna a beszippantott levegőt, ezzel elzárva az utat a frissen érkező oxigén elől. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, de már túl jól ismertem ahhoz, hogy rákérdezzek a miértjére, hiszen tudtam, úgysem mondta volna el, sőt, talán még inkább elfojtotta volna feltörni kész érzelmeit.

- Bocsi Gems, hogy le kell törjelek, de Niall vagyok. Hogy vagy? Ennyire hiányoztunk? – próbáltam valamivel kellemesebb mederbe terelni a témát, miközben visszasétáltam a kanapéhoz, ahol immáron három másik ember terpeszkedett el, ezzel egy milliméternyi helyet sem hagyva személyemnek. Jobb ötlet híján leültem a túlzsúfolt bútordarab előtti bolyhos szőnyegre, s neki döntve a hátam az ülőalkalmatosságnak, mind a két térdemet felhúztam, hogy legyen mire támasztani a könyökeimet.

- Nem – vágta rá hirtelenjében, majd ezt követően vett egy mély lélegzetet és ismételten szólásra nyitotta ajkait. - Vagyis igen – szinte magam előtt láttam, ahogy zavarában a füle mögé tűrt egyet a hirtelen zavaróvá vált tincsei közül, s eme kép még ezt a tragikus pillanatot is komikussá változtatta - de most nem az a lényeg. Beszélnem kell az öcsémmel. Kérlek, add oda neki ezt a nyamvadt telefont. Nagyon fontos! – összeráncoltam a homlokom a hirtelen támadt agressziója hatására, de bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam teljesíteni kérését, ugyanis Harry valahol egészen máshol járt.

- Bocsi, de nem tudom, nincs itthon – a vonal másik oldala teljesen elnémult s egy röpke pillanatra azt hittem végleg megszűnt létezni. Már épp azon voltam, hogy visszacsúsztatom a telefont oda, ahova Harry nagy figyelmességgel rejtette, amikor meghallottam egy elfojtott, monoton pityergést. Összeszorult a szívem tehetetlenségemben. - Te sírsz?

- Nem! – mi értelme volt a hazugságoknak, amikor annyira átlátszóak, hogy egy látássérült is megpillanthatta a mögöttük bujkáló igazságot? Mi értelme volt a titkolózásnak, ha közben minden kártyád kiterítetted a nagyközönség elé? Mi értelme volt az önsanyargatásnak, ha már mások is áttapostak rajtad, ezzel elegendő fájdalmat okozva a lelkednek? Sosem értettem az embereket, s ez most sem volt másképp. - Miért nincs veled? Kérlek, mondd, hogy nem csinált semmi ostobaságot – sokszor láttam az elmúlt hetek alatt, ahogy Harry és Gemma testvérekhez méltó mód egymást gyilkolták – túlsózták a másik kajáját, felébresztették az éppen békésen szundító félt egy pohár jeges vízzel vagy gyerekes dolgokat vágtak egymás fejéhez -, mégis, a lány hangjában megbújó szeretet oly természetesnek hatott, mint az, hogy az éjszaka mindig nappallá változott.

- Még nem…

- Mi az, hogy még nem? – nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom. Eget rengető vehemenciával esett nekem, mintha én magam üldöztem volna Harryt Cher Lloyd karjai közé. Pedig az igazság egy teljesen más helyen gyökerezett. Pár saroknyira Gemma igazi tartózkodási helyétől, egy aprócska családi ház belsejében, egy narancssárgára mázolt szoba menedékében.

- Szerintem épp úton van Mr. Lloydhoz, hogy megkössön vele egy idióta alkut. A fejébe vette, hogy Cher mellett vigasztalódik – alig észrevehetően felhorkantottam, azonban reakcióm palástolása érdekében egy kissé elemeltem a számtól a mobiltelefont, hogy még a halk nesz is elvesszen a londoni lakásunk légterében. Nem akartam még jobban kiakasztani a vonal másik végén idegeskedő szépséget azzal, hogy elidétlenkedtem az amúgy komoly szituációt. Meg amúgy is, egyikünknek sem volt joga beleszólni a magánéletükbe, nekem ráadásul még annyi sem, mint Gemsnek. Cara azzal a személlyel talál rá a boldogságra, akivel csak akart és ezzel Harry is pontosan ugyan így volt. Annak idején, amikor jelentkeztem az X-faktorba, sokat beszélgettem Cherrel és minden alkalommal képes volt mosolyt csalni az arcomra, ahogy az izgalomtól liftező gyomromat is folyton folyvást helyre tette egy-egy süteménnyel vagy beszélgetéssel. Tényleg kedveltem őt, úgy, ahogy egy barátot szokás. S most, hogy kiderült milyen furkálódó nőszeméllyé változott, kétségbeesetten az egykor hőn szeretett tulajdonságait kerestem a cselekedeteiben. Ki tudja, az is lehet, hogy képes lett volna boldoggá tenni Hazzát, ha ő végre maga mögött hagyta volna a múltját ahelyett, hogy minden egyes alkalommal emlékeztette magát a fájdalomra. A veszteségekre.

- Mi? – idétlen gondolatmenetemből egy ijedt hang szakított ki, de hiába tekintettem körbe az időközben fényárba öltözött nappaliban, senkit sem találtam, akihez eme segélykiáltást kapcsolni tudtam volna. Pillanatokkal később tudatosult bennem, hogy Gemma adta ki magából eme természetellenes sikolyt - Nem. Nem! Azonnal meg kell állítanod.

   Hátrahőköltem a kiadott parancs hatására, amit a többiek is észrevettek, így megajándékoztak pár értetlen pillantással, melyek egészen a vesémig hatoltak. Próbáltam elfordítani róluk a tekintetem, de amikor ez sem sikerült - hiszen még háttal is éreztem, hogy engem vizslattak -, nemes egyszerűséggel felpattantam a helyemről és kettesével szelve a lépcsőfokokat, felrohantam a szobámba, melynek ajtaját két tekeréssel magamra zártam. Csekély másfél hónap elteltével semmit sem változott a világoskék helyiség, csupán a sebtében magam mögött hagyott gyűrött takarót rendezték vissza eredeti formájába, gondosan a plédre simítva.

- Én próbáltam a lelkére hatni, de nem sikerült. Túl makacs. Le sem tagadhatnátok egymást – motyogtam, szorosan az arcomhoz nyomva az apró készüléket. Az emlékek magukkal ragadtak és belerángattak egy örvénybe, mely maga alá gyűrt, esélyt sem adva a menekvésre. Mintha ezt a szót kifelejtették volna a szótárából.

  Egy ehhez hasonló beszélgetéssel kezdődött az a nap is, amikor végül lemondtam az első osztályra foglalt repülőjegyem és helyette fapados vonatra ültem, ezzel felborítva a gondosan eltervezett kiruccanásomat. Minden turné előtt – legyen az országon belüli vagy egyenesen világ körüli – kaptuk egy hónap pihenőt a menedzserünktől, aminek a dátumát általában a szabadságunk előtti héten tudhattuk meg a pletykalapoknak s a szemfüles rajongóknak hála. Ennyi idő ugyanis még kellően kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kiderítsék mikor és merre relaxálnánk. Szóval… már épp a taxiban ültem, amikor megszólalt a telefonom és mivel ismerős volt a telefonszám, egy pillanatig sem haboztam, hogy felvegyem-e a zajongó készüléket. Végül is megtettem, s ennek eredményeképpen öt hetet tölthettem a Styles rezidencia vendégeként.

- Niall! Ez nem vicc, ne csinálj tréfát a helyzetből. Nem teheti tönkre az életét, szükségünk van rá, Caranak szüksége van rá – az utolsó mondatán ismételte kedvem támadt nevetni, mégsem tehettem meg. Az egész beszélgetés kezdett átmenni szappanopera stílusba, és már értettem Harry miért nyomta ki nővérének minden egyes próbálkozását. Hiszen még csak egy napja hagytuk el Holmes Chapelt. Mégis miféle szörnyűség történhetett volna ilyen csekély időintervallum elmúltával? Úgy van… semmilyen.

- Bocs Gems, de ki kell ábrándítsalak. Caranak nem fontos Harry, hiszen még csak el sem búcsúzott tőle – hoztam fel a barna hercegnő legnagyobb hibáját. Én megértettem, amiért elküldte Hazzát azok után, hogy kiderült a fogadás – nem is akárhogyan -, na de az, hogy még csak egy Ég veled! sem hagyta el a száját… alig akartam elhinni, hogy képes volt lesüllyedni Will szintjére és még egyszer belerúgni a földön fetrengő barátomba. Az ő barátjába – ha még egyáltalán annak nevezhették egymást. Vajon illet-e még rájuk eme státusz, vagy már abban a másodpercben felbomlott az egykor elvághatatlannak tartott kötelék, amikor Harry elhagyta a szülővárosát, azzal a céllal, hogy szerencsét próbáljon a világ egyik leghíresebb tehetségkutató műsorában? Ember legyen a talpán, aki tudta a választ.

- Mert nem tudott – szőke szemöldökeim az egekbe szöktek, s talán még a pupilláim is kitárultak, oly mértékben ledöbbentett Gemma kijelentése. A határozottság, ami visszatükröződött a hangjában, az a rendíthetetlenség, amivel olyan dolgokra is képes volt rávenni gyanútlan áldozatait, amelyekre amúgy sosem vetemedtek volna, egyszerűen kétkedésre ösztökélt. Egy másodpercre megfordult a fejemben, hogy igazat mondott. Aztán eszembe jutott Harry arca és minden visszatért a normális kerékvágásba. Cara hibája volt az egész. Ha ő nem küldte volna el, akkor most Hazza sem hajtott volna Mr. Lloyd vállalata felé, mi több… mind a ketten boldogok lehettek volna.

- Ha arra célzol, hogy a kávézóban dolgozott, akkor tévedsz. Tettünk egy kitérőt, de azt mondták már haza ment – magam előtt láttam Matt arcát, ahogy válaszolt minden egyes kérdésünkre. Egész végig olyan érzésem volt, mintha titkolt volna valamit. Valami nagy jelentéssel bírót, bár az is lehet, hogy csak tulajdon szemeim játszadoztak velem, hamis valóságot kreálva az igazság leplezésére. Hisz miért titkolózott volna, amikor már amúgy is eldöntöttük, hogy végleg elhagyjuk a várost?

- Utánatok ment – ha eddig azt hittem ennél már nem lehettem meglepettebb, akkor hatalmasat tévedtem, hiszen eme kijelentés minden eddigit túlszárnyalt. Utánunk jött? Vajon most hol lehetett? Talán már össze is futottak Harryvel és most együtt sétálgattak a Hyde Park zöldellő fái között. Jóleső megkönnyebbülés lett úrrá a testem felett, ahogy elképzeltem a mosolygó szerelmeseket, amint kézen fogva, esetleg egymást csiklandozva feküdtek a pázsiton, ügyet sem véve a körülöttük lélegző emberekre. Hiszen ezt jelentette szerelmesnek lenni – minden és mindenki megszűnt számodra és csak az létezett, akinek a szíve egy ütemet vert a tieddel. 

- Tessék? De hiszen mi nem találkoztunk vele. Most sincs itt – nem tudom, miért mondtam azt, amit, de az ajkaim önálló életre keltek s a felszínre hozták borúlátó énem elfojtott kérdéseit, melyeket egyfajta mantraként kántált a boldog felemnek, aki süketet játszva, semmibe vette kétségbeesett segélykiáltásait. Bele sem gondoltam abba, mekkora jelentéssel bírhattak az ostoba kérdéseim, amíg meg nem hallottam a vonal másik végén életre kelő szipogást. Abban a pillanatban azonban legszívesebben minden egyes kiejtett szót visszaszívtam volna, ha ezzel képes lettem volna boldogabbá varázsolni Gems búskomor perceit. - Gemma, minden rendben? – nem válaszolt, csupán egy lehangoló sóhaj szökött ki az ajkai közül. - Te sírsz, ne is tagadd! Harry rendben lesz, nyugodj meg.

- Nem lesz, semmi sem lesz rendben – minden hangot reszketeg dallammal hívott elő, s ennek elengedhetetlen következménye volt az akadozott beszéd, melyhez hasonlóval még sohasem találkoztam. Ha egy napja valaki azt mondta volna nekem, hogy pont ő lesz az, aki a szemeim láttára esik majd szét, akkor kétség kívül arcom röhögtem volna. De Gemma nem játszotta meg magát, ő tényleg összetört. Oly apró darabokra, melyeket csak egy nagyon türelmes és gondoskodó ember lett volna képes összeragasztani. S én kész voltam megjavítani őt. - Cara… - egy pillanatra elhallgatott. Minden bizonnyal a torkában növekvő gombóccal küszködött, s közben a kimondatlan gondolatait rendszerezte, míg végül ki nem erőszakolt magából egy esetlen folytatást - autóbalesetet szenvedett, amikor utánatok ment. A rendőrség szerint átcsúszott a szembe jövő sávba figyelmetlenségében. A telefonjának a maradványait az ülés alatt találták meg – ha a mobilja az ülése alatt volt, akkor bizonyára a balesett előtti másodpercekben is a kezei közt tarthatta. Ha tényleg a tenyerében szorongatta, akkor bizonyára valaki mással beszélhetett. Vagy épp titeket hívott. Erre nem is gondoltál, mi? Talán ha nem vetted volna ki Hazza kezéből a telefonját, akkor nem történt volna meg a szerencsétlenség.  Megráztam a fejem, hogy eltüntessem belőle a hirtelen életre kelő hangocskát. A lelkiismeretem azonban nem hagyta annyiban. Sőt! Egyre hangosabb és hangosabb lett. Hogyan fogod elmesélni Harrynek, hogy megölted a szerelmét? Légy laza, akkor biztos jól fogadja majd. Gúnyolódott velem, miközben a szemeim égni kezdtek a bennük felgyülemlett könnycseppektől. Utat akartak törni maguknak, hogy végigszánkázhassanak az arcomon s én gyáva mód hagytam nekik. Hiszen a belső hangnak igaza volt. Ha nem dobtam volna le a hátsó ülésre a mobilját, anélkül, hogy megnéztem volna ki hívta…

- Jézusom. De ugye jól van? – Reménykedj csak! A szívem hevesen kalapált, minden egyes ütemet megduplázott s egyenesen a kétszeresére gyorsított. Az ájulás szélén egyensúlyozgattam, egy olyan szakadék peremén, mely már az első pillanatban szemet vetett rám. Be akart kebelezni, és csupán pár milliméteren múlott, hogy nem lettem az övé.

- Kómába került és nem tud, vagyis nem akar felébredni. Az orvosok szerint az agya kikapcsolta önmagát – képtelen voltam megemészteni a hallottakat, ám a szótlanság lehangoló állapotában nem voltam egyedül. Megbízható társra leltem Gemmában, azonban nem sokára ő is magamra hagyott; beszélni kezdett. - Nem hagyhatod, hogy Harry hibát kövessen el, vissza kell jönnie. A barátnőmnek szüksége van rá és ez fontosabb, mint az a hülye liba – be se kellett fejeznie a mondanivalóját, fél lábbal már az ajtónál voltam. Ujjaimmal megragadtam az aprócska kulcsot, majd miután elforgattam a zárban, kíméletlen erővel tártam fel az ajtót. Alsó végtagjaim irdaltan sebességre kapcsoltak – volt, hogy egyszerre három fokot is átugrottam, melynek következtében kis híján lezuhantam az emeletről.

- Utána megyek - jelentettem ki, inkább neki, mint magamnak, hiszen én tisztában voltam úti célom koordinátáival. Szabad kezemmel a cipőm után nyúltam, amit nagy bénázások közepette, de sikeresen a lábamra húztam. Hazza telefonját a vállam és a fülem közé préseltem, hogy be tudjam kötni a cipőfűzőket. - Te jól leszel?

- Csak siess, kérlek – biccentettem egy aprót, bár ezt Gemma nem láthatta, hiszen egy teljesen más városban tartózkodott. Most először fordult meg a fejemben, hogy talán nem is otthonról hívott, hanem a kórházból. Lehet, hogy mialatt beszéltünk ő egész végig Cara ujjait szorongatta.

- Szia, és nem sokára találkozunk – bíztattam, hiszen nem adhatta fel. Bármily kis lánggal is, de még égett a remény lángja, melyet úgy óvtam, mintha az életem múlott volna rajta.

- Niall! – szólt, még mielőtt kinyomtam volna. Feszülten, összeráncolt szemöldökökkel és még azoknál is göröngyösebb homlokkal vártam, hogy megszólaljon. Hogy végre kibökje, amit szeretett volna. - Köszönöm.

   Megremegett az ajkam, miközben eltátogtam egy szívesent, azonban Gems ezt sem hallotta már, hiszen megszakította a vonalat mielőtt válaszolhattam volna. Hiába siettem, megengedtem magamnak azt a luxust, hogy egy teljes percig a képernyőre meredtem. Nem sokon múlott, hogy nem törtem ripityára az aprócska készüléket, hiszen a kijelzőt díszítő kép bár Carat és őt ábrázolta, igencsak frissnek tűnt. Mind a ketten a kamerába vigyorogtak, a szájuk egészen a fülükig elért, s ajkaik oly közel voltak a másikéhoz, hogy szinte összeért a felületük. Nem is emlékeztem erre a napra.

- Mi történt? Olyan sápadt vagy – Zayn tenyere ránehezedett a vállamra, aminek köszönhetően összerezzentem. Beszívtam a számat és az alsó részét harapdálva a többiek felé fordultam. Zayn, Liam és Louis aggodalmasan néztek hol rám, hol a kezemben szorongatott ketyerére, de eme megnyilvánulásuk sokkalta inkább feszélyezett, mintsem megnyugtatott.

- Cara kórházban van – azt már kihagytam, hogy magamat hibáztattam a történtek miatt, de még így is letargikus lett a légkör. Mit is vártam? Egyértelmű volt, hogy így fognak reagálni, abban pedig már nem is reménykedtem, hogy egyetlen szavukkal képesek lehetnek feloldozni elkövetett vétkeim alól. Addig nem lehetett tiszta a lelkiismeretem, amíg Cara fel nem ébredt.

- Az a lány, akiről a levelek is szóltak?

- Igen – bólintottam, majd a zsebembe dugtam Harry telefonját és lefejtettem magamról Zayn ujjait. Ők még csak egyszer találkoztak a barna hajkoronával és makacs természettel megáldott lánnyal, én az elmúlt hetek alatt majdnem minden egyes nap szembesültem a látványával. Ők nem voltak ott, amikor Harry bevert Willnek, én mosolyogva néztem végig az eseményeket. Ők nem látták, ahogyan a bandatársunk elbukott, majd ismételten felállt, hogy kimerültségig próbálkozhasson, én segítettem neki a legújabb tervek kitalálásában. Ők nem érezhették át a történtek súlyosságát annyira, amennyire azok, akik ismerték a Holmes Chapel-ben felnövő fiatalokat, míg én Gemmához hasonlóan kezdtem atomjaimra hullani. - Mennem kell. Ti csak maradjatok itt.

- De mégis hova?

- Harry után.

   Miután becsaptam magam mögött az ajtót, berohantam a garázsba és beültem a fekete Audim volánja mögé. Amíg a biztonsági övvel bajlódtam, fokozatosan kiürítettem az elmémet, hogy tiszta fejjel koncentrálhassak az útra. Meg kellett állítanom Harryt még mielőtt elkövette volna élete legnagyobb baklövését és ennek érdekében el kellett kerülnöm egy esetleges balesetet. Épp elég volt, hogy Cara kórházba került.

  Szerencsémre nem volt nagy a forgalom, mégis, mintha több évtized eltelt volna mire elértem a vállalat bejáratához. Úgy pattantam ki a kocsiból, mintha üldöztek volna és talán tényleg így is volt. Az idő vadászott rám, s akár egy űzött vadat, engem is megfélemlített a bizonytalan jövő. Minden csupán a szerencsén múlott, másodperceken.

- Döntöttem – hallottam meg Harry eltökélt hangját, melyben csak a hozzá közel álló emberek ismerhették fel a kételkedést. Nem volt biztos abban, hogy jól döntött, amin nem csodálkoztam, hiszen nem tett így.

- Állj! – téptem fel az iroda ajtaját, melynek hatására szemeim elé vetült egy papírlapokkal zsúfolt beltér, egy őszülő üzletember és egy kikerekedett szemű fiú látványa.