50. fejezet: Ne mondj semmit!

Drága Olvasók! 

Sajnálom, hogy csak most teszem ki a részt, de megvallom őszintén annyira összefolynak így nyáron a napok, hogy azt hittem ma még csak szombat van, rettentően sajnálom! Ismét szeretném megköszönni mind a kettőnk nevében a támogatásotokat, sokat jelent, de komolyan! A mai fejezetben megtudhatjátok Harry, hogyan is dönt. Remélem jól telik a nyaratok és, hogy nem fogok csalódást okozni a résszel. További kellemes pihenést és jó olvasást kívánok Nektek! :) <333

Szoros ölelés,

kriszty96

...............................................

Ne mondj semmit!

„Fojtott hangon szól az egyik, szinte arról ordítanak a szavai mennyire nyűg is az élet. Hogy mennyire nehéz együtt élni azokkal a tettekkel, szavakkal, amiket rövid élete során megformál az ember. Ne mondj semmit! – mondja. De ennek ellenére mégis mondani akarunk, szembeszállni a figyelmeztető szavakkal, figyelmen kívül hagyni, elsétálni azok mellett. A kérdés, végül a lesújtás felnyitja-e a szemünket? S végül a „Ne mondj semmit!” új értelmet nyer, míg maga a szemünk elkerekedik, ledöbbenünk. Kiszárad a torok, kaparni kezd, izzad a tenyér, feszít a szív, belül minden összeomlik, csőddé leszünk, csőddé válunk. Elfogy a remény, akár por a homokórában, elcsordogál a tárgy aljáig, lejár az ideje. S eképp a beszéd sem jelent többet már, ismét a tettek, az erős cselekvés, s a fontos személy tesz minket majd szabaddá vagy akár rabbá. Már nem akarunk mondani semmit, csak csendben eljutni hozzá. Gyorsabban csorogni, mint a forrás vize, sebesebben száguldani, mint egy versenyautó. Elérni, eljutni oda, ahonnét elindultunk!”

Harry Styles 

  Ne mondj semmit! Ne mondj semmit! – suttogta a dölyfös gondolat.

Feszülten dobolt a szívem a mellkasom mögött, minduntalan megremegtek a kezeim, ahogyan szorosan az oldalamhoz simulva lapultak meg. Minden egyes szó a torkomon akadt. A homlokomon verejtékcseppek szánkáztak végig, gyomrom megrándult, arcizmaim rejtett játékot űztek velem és a szemközt álló öltönybe öltöztetett középkorú férfival.

  Ne mondj semmit! Ne mondj semmit! – suttogta ismét az elmém segélykérőn.

Mély levegőt vettem, kihúztam magamat, s csak arra gondoltam; az idő már nem visszapörgethető, sem lelassítani, sem felgyorsítani nem vagyok képes, legkevésbé sem tudom megállítani a mozgásában. Hát akkor mit tehetnék?

  Csak ne mondj semmit! Ne mondj semmit! – mondta ismét most már sokkal feldúltabban, követelőzőbben, ami morcos módon arra vett rá, hogy mégis elnyíljanak az ajkaim. Szólni készültem, igyekeztem kizárni Bob öntelt vigyorát, a mimikáit, amelyek győzelemről diskuráltak, elültették bennem a gondolatot mekkora vesztes is vagyok. Amint lelki szemeim elé vetült az otthoni táj, az imádott klubom a megszokott szabad estekkel, a kávézó a csörömpölő poharakkal, serényen dolgozó pincérlányokkal, akik plusz pénzt vittek haza a konyhára, hogy segíthessék a szeretett családjukat. Ő. Ahogyan összegumizza a haját, pakolja a polcra az üvegeket, széles mosollyal köszönt minden vendéget és eképp is vesz tőlük búcsút távozásukkor… megrémültem.   

  Minden kép összemosódott előttem, ívben feszült meg az egész testem, ahogyan a rossz érzés hatalmi játékra kért fel. Figyeltem az összes emlékképet, mind ahány csak van; ott volt. Szinte minden csak róla szólt. Az esőben táncoltunk, késtünk a tanításról, egyikünket sem zavarta. Kéz a kézben vetettük hátra a fejünket, a vaskos cseppek egyenest az arcunkon csordogáltak végig, mígnem el nem vontuk az égről tekintetünket, s mosolyogva révedtünk el egymás arcocskáján. Olyan nyolc évesek voltunk akkortájt, messze a gondoktól, teli örömmel, csenevészséggel, állandóan rossz fát tettünk a tűzre. Versenyt futottunk a szüleink béketűrésével, égett bennünk a versengési láz. Mindig kacagtunk, felbosszantottunk mindenkit, mégis mi voltunk az összes tanár kedvence. Képesek voltunk a küzdésre, ellentmondásos csatát vívtunk a valódi korunkkal szemben, bebizonyítottuk: mások vagyunk, mint mások. Talán ezért szerettek minket annyian, mert tudtuk mit akarunk az élettől, nem voltak elvárásaink csak szabadok akartunk lenni, együtt. Fesztelenül szaladtunk végig minden délután a hosszabb útvonalon hazafelé, egy domb meredek lejtőén, állandóan csak elkéstünk, sosem érkeztünk sehová sem időben, a percek elkeringtek felettünk, szinte még csak észre sem vettük. Nem, mert ott voltunk egymásnak, mindig elvontuk a másik figyelmét a gondokról. Most vajon miért nem sikerült? Talán igaz az, hogy a magasabb évszámmal több felelősség és probléma is társul. Valószínű.

  - Állj! – Niall úgy robbant be az irodába, olyan halálra váltan, hogy még az én szívem is feszíteni kezdett a mellkasom mögött, mintha erősen megcincálták volna odabent mindenemet. Az óra lassan pörgött, elfelejtett mozogni a mutatója, hiába is teltek a másodpercek a futástól csapzott homlokú fiú nem bizonyult holmi trükknek, a halovány délibáb füstjének. Ott volt. Remegő kezei a kilincset fogták szorosan közre, légvétele kapkodó volt, mellkasa hevesen emelkedett fel és le. Riadt vonásai önkénytelenül is megrökönyödésre késztettek.

  - Niall? Mit keresel itt? – egész testemmel felé fordultam hátat fordítva ezzel a válaszomra várakozó férfinak, aki türelmetlenül fonta össze maga előtt karjait. Összevont szemöldökkel figyeltem az erősen ziháló barátomat, aki összeszedve magát kiegyenesedett és cseppnyit beljebb lépett a világos irodába. Niall feldúltan csapta be maga mögött az ajtót, a zsanéros tárgy egy pillanatra megremegett a tokjában, de a számára bízott feladatot mégis ellátta, szélsebesen becsukódott. Jómagam is karba font kézzel türelmet gyömöszöltem magamra, elrejtettem a dühömet, amiért megzavartak egy olyan tettemben, ami akármikor az ellenkező hatást válthatta volna ki belőlem. Féltem, hogy netalán még kedvem szottyan visszaszívni mindent és kiszállni az egészből. 

  Ne mondj semmit! Ne mondj semmit! – lebegett előttem az ostoba gondolat ismételten, s változatlanul csak akaratos volt, nem ment féken tartanom.

  - Próbálom megállítani az idióta barátomat mielőtt még, véghezvinné élete legnagyobb szamárságát – vágta oda fokhegyről, folyamatosan alsó ajkát rágta, türelmetlen volt. Valami azt súgta nekem, hogy erős kötésű félelem tartotta sakkban, aminek hatására fintorognom kellett. Csak nem tetszett neki a választásom, senkinek sem tetszett, még nekem sem. De tehetnék még bármit? Bármi is történjék, mindent túl tudnék élni? De hogyan lennék képes a történtek után egy olyan világban egyedül tengni-lengni, amiben tudom, hogy a szeretett lény mást választott magának? Nagyapa mindig azt mondta; jaj, drága fiam, a választásaink csak tőlünk függnek és attól mennyire hevesen is küzdünk a céljainkért. Nem szabad eltántorodnunk és azt diktálni a belsőnknek, hogy olyan dolgot tegyen, amire valójában nem vágyik. Az semmi jóra nem vezet, csak azt szabad véghezvinnünk, ami igazán fontos lehet. Mindig nézz előre, ne hátulra, a múltba, csapd nyakon a neked ártókat az ellenvetéseddel. Nevess, kacagj, mutasd meg, nem állhatnak a boldogságod útjába. Tégy így, ez mindig beválik!”

  Nem fog beválni, döntöttem el magamban, miközben a céltudatos Niall pár méterre állapodott meg tőlem. Karjai szorosan törzse mellett lógtak, kézfeje erősen ökölben végződött, átütő tekintettel vizslatta a hátam mögött álló férfit, szinte éreztem, hogy macska-egér harcot vívtak, amibe tudtom nélkül én is belekeveredtem, mint a harmadik, aki közéjük szorulva a szabadságáért küzd. De mire is jó az? Ha nem tudod túlélni a múltat, azonosulni a jelennel, akkor a jövőnek már úgyis mindegy. Nekem már nincs jövőm, s nem is kell, hogy legyen.

  - Már döntöttem! – új lényem bátorságát kölcsönöztem a külsőmre, felöltöttem azt a bizonyos megrendíthetetlen maszkot. Leintettem Niallt és ismét Bob felé fordultam készen arra, hogy ajkaim szólásra nyíljanak el. 

  Ne mondj semmit! Ne mondj semmit!– zsongott ismét a fejem. 
Felbőszült bika módjára szakadt ki a levegő a tüdőmből, megmasszíroztam az orrom tövét, majd lehorgasztott fejemmel pillanatok alatt az őszes hajú férfira emeltem, szemeimet szorosan az arcának szegeztem, majd megszólalni kívántam. Ám egy hang ostorcsapásával felkarolta az összefabrikált bátorságomat és ismét kedvemet szegte az egész szituációtól.

  - Komolyan? – nevetett fel elkeseredetten, hamis lejtése szinte kettészelte az egész szobát, a darabokra hullott szívemmel együtt. Feszülten nyeltem egy hatalmasat, nem tudtam megmondani pontosan miért, de megrémisztett a hanyag, inkább hisztérikus viselkedése. Olyan volt, mint akit erős bántódás ért. – És szabad tudnom, hogyan? – bárcsak tudnám, bárcsak tisztázódna bennem valójában mi is, ami a történtek után nekem jó. Volna még választásom? Tehetnék még másképp? Nem! Kétséget kizárólag döntenem kell, döntöttem. Hogyan is?

  Kaparó torokkal, izzadó tenyérrel néztem vele farkasszemet, közben azon tanakodva mit mondhatnék, mert hát ugye valamit csak mondanom kell. De nem tudtam mivel kellene szembesítenem, kétségbe esetem, jobban, mint eddig bármikor. Megrekedt bennem minden egyes szó, a torkomban gombóc növekedett, majdhogynem összezsugorodott a testemben minden nemű szusz.

  - Erre én is roppantul kíváncsi vagyok – karmolta fel a teret egy türelmetlenül csengő-bongó hang. Alsó ajkam szegletébe harapva hátamat mutattam vérben forgó szemű barátomnak, aki arasznyikat közelebb lépett hozzám mihelyst Bob-nak ajándékoztam a figyelmem egészét. Az említett személy összeszűkülő szemmel, továbbra is összefont karokkal, feszülten emelkedő mellkassal mustrált engem, amint végleg lefolytatta szótlanul végigvitt csatáját az irodájába betörő Niall-el, aki se szó, se beszéd robbant be a falak közé és szemlátomást még most sem állt szándékában magunkra hagyni minket.

  - Úgy határoztam…  
Ne mondj semmit! Ne mondj semmit! 
  A hangom elcsuklott, nem látott meg befejezést a napvilág. A gránit gombóc erősen a garatomba ékelte magát, hevesen beszédképtelenné tett, elvette a lehetőségeim összes útját. Görcsösen megremegtek a kezeim, végső elkeseredésemben a zsebemben rejtettem el őket, hogy fedhessem a bizonytalanságomat, ám ahogyan sunyi módon hátra pillantottam a vállam felett észrevettem, hogy Niall éppen a tettemet kíséri figyelemmel. Hatalmasat nyögött meglepetést okozva ezzel nem csak nekem, hanem az idegesen toporgó férfinak is, akit nemes ügyességgel, hazugságokkal akartam plántálni és elfogadni a feltételét, hogy elvonhassam a lelki szemeimet az igéző régi emlékeimről. Azoknak, amik évekig épen tartottak, kissé mégis gyűrték, marták a szívemet most egy csapásra búcsút akartam inteni.   

  Lehunyva a szemeimet szorgosan, akaratosan lohasztottam le a felcsapongó gondolatokat, a régi kockákat, amik film módjára előttem vetítették le az egykori életemet. Minden egyes tekercs nemes pillanatokat, becses perceket, lényegre törő órákat, boldog hónapokat, szerelmemmel teli éveket fedett fel előttem. Képmutató vagyok, hogy mindettől meg akarok válni. Eltaszítani, megcsonkítani, s végül megölni a szívem legmélyéről feltörő szeretetemet, ez az én Sorsom. S a Sorssal vajon megéri vitatkozni? Lehet vele? Jobban belegondolva már ezt akkor megtettem, amikor Anya kérésére visszautaztam a szülőfalumba és felbolygattam az Ő életét, amit sosem kellett volna. Bármi is történjék, mi mindent túlélünk, külön-külön, közben más álmot, életet dédelgetve. Mást csókolva, mást szeretve, mi nem vagyunk egymásnak valók. Sosem szabadott volna ismét az Ő életébe ártanom magamat, hagynom kellett volna, hogy az idő egyre csak gyarapodjon különlétünkben és a Sors tegye csak a maga dolgát.

  - Hazz, ne – mellém lépve a vállamra helyezte a tenyerét, erősen belemarkolt, hogy magára vonja a figyelmemet. Összeszűkült szemekkel rá is telepítettem azt, erősen elhúztam a számat ezzel kifejezve a nemtetszésemet, hűn az új énemhez, amit a pokoli múlt ellen teremtettem meg a külvilág számára. Belül tudtam, hogy ez mind nem igaz, csak egy álca, amit igyekeztem magammal is elhitetni. 
Ne mondj semmit! Ne mondj semmit! 
  - Mielőtt még teljesen elfuserálnád az életedet, tudnod kell valamit – a szavai minden nemű levegőt megrekesztettek a tüdőmben, a legkisebb sistergés is visszavonulót fújt az erős hadakozás ellen, azonban a düh is csekélykét megrészegített, kóválygóssá tette az elmém.

  - Csak nyugodtan, fiatalok, az idő nekem kedvez – Bob ördögi kacajjal kihátrált a szobából, erősen becsapva maga után az ajtót kettesben hagyott minket. Még a folyosóról is beszivárgott a hangos hahotázás bizonyítva ezzel a férfi szilárd magabiztosságát. Idő, mire is való már az? Minek az nekünk, ha képes marokkal közre fogni a szívünket és szétlapítva megfosztani bennünket minden szeretetteljes érzelemtől? 
Hamisan mosolyogva, lehorgasztottam a fejemet, kezeim ökölbe szorítva csikorgatni kezdtem a fogaimat, ahogyan elmerengtem a tennivalóimon. Mit tehetnék? Hogy tehetnék? Mit kellene csinálnom? Szakasztott olyan vagyok, mint Nagyapa. Úgy derengett azt mesélte fiatalabb korában ő is szárnyát vesztett tinédzser volt teli álmokkal, vágyakkal, rengeteg sok kívánsággal, mégis gyáva módon képtelen volt beteljesíteni azokat. Azonban számára minden klappolt, beleszeretett a Nagyiba és el is érte a boldogságát. Neki sikerült, akkor vajon nekem miért nem, ha az ő vére vagyok?

  - Niall, te teljesen megőrültél? – teremtettem le, alighogy visszanyertem az öntudatomat és közelebb lépve hozzá éreztettem vele a maró leheletemet, ami az elnyílt ajkaimon át nekicsapódott az arcának. Nem is feszült voltam, sem ideges, csak szimplán zaklatott, ami önmagában felért egy egész nagy pusztító lavinával. Hogyan is mondta Nagyapa? Ahogyan az éjt nappal váltja fel, aképpen rossz nélkül nem él a jó sem! Ehhez mérten akármennyire is volt belül jóságra kiélezve minden egyes négyzetcentiméterem én sem voltam a makulátlan anyák gyöngye, miképp senki sem az, hiszen mindnyájan elkövetünk ostobaságokat az életünk során. Én szinte a kezdetektől elrontottam mindent. - Tudod, te mi lehet ebből? Ha Bob-ot feldühítjük, abból nem sülhet ki semmi jó! – dühöngve bújtak meg az ujjaim tincseim között, jó erősen markolászni kezdtem a hajszálakat elvonulva Niall közvetlen közelségéből, hogy mégse rá szakadjon a zaklatottságom, amelyről igazán nem ő tehetett.

  - Teszek rá arra, hogy mi van Bob-bal – vetette oda félvállról, s figyelmen kívül hagyva a tehetetlenségemet ismét közelebb iramodott hozzám. Ahogyan megállapodott előttem ügyesen sikerült kiszúrnom, amit eddig a fájdalmam miatt sikeresen figyelmen kívül hagytam. Összes arcizmában megrekedt a kín, ami azt hittem, hogy csak bennem élt, viszont rajta is nyomott hagyott, szorosan a bőréhez simult, nem osont el onnan, csak hagyatékot hagyott rá, elég tetemes adagban neki ajándékozta a már általam is ismert feszítő érzést, amibe beleremegett egész pofacsontja. – Ennél egy sokkal fontosabb, sürgetőbb dologról kell beszélnem veled – lemondóan csóváltam meg a fejemet, megint csak ott tartottam, hogy a keserves bennmaradásra sarkallt levegő egyszeriben kiszakadt belőlem és fojtogatóan hatott rám a szembesítés, miszerint nem képes elfogadni a döntésemet. Miért olyan nehéz elfogadni azt, hogy ezt akarom? Miért nem képes senki sem támogatni, amikor tudom, hogy ez a helyes döntés?

  - Majd megbeszéljük, amint itt lerendeztem mindent – elvezettem a tekintetemet meghökkent arcáról, tudtam, hogy közben azt is sikerült elérnem, hogy megáporodjon a mellkasa mögött félúton elindult levegő, s csak nagyokat pislogva tudott elmeredni rajtam. Nem összpontosítottam a gyerekes módon elért figyelmére, sem az általa megosztani kész információkra, helyette inkább az ajtó felé lépkedtem, hogy Bob-ot utolérve megköthessem a madzag végét. És egyúttal ezzel végleg elvágni a szabadságom útját is. Örökre.

  - Hazz, szorít az idő – kapott a karom után így arra kényszerítve, hogy hátra tekintsek rá, ami egészen nyugtalanított. Leráztam magamról a kezét, elhitettem még önmagammal is, hogy rideg vagyok, nem hoz lázba sem a félelme, sem pedig a téma, ami a felszín alatt lappangott. Nem voltam rá kíváncsi, már semmi sem érdekelt. S talán ez a csüggedtség, de sokkalta inkább a szerelmi csalódás tragédiájának koholmánya. – Cara-nak szüksége van rád – a név hatására ívben megfeszült az egész testem, szemeim elkerekedtek, hasfalaim közt akaratom ellenére is szárnyra kéltek a fekete szárnyú pillangók. Hirdették, hogy akármennyire is el akarom utasítani az érzelmeimet, bármennyire is hátat akarok nekik fordítani, azok mélyen még bennem élnek. Élénken és hevesen, örökké, hogy megtanuljak velük, nélkülük élni. Erősen a szívemben fognak majd ezek után is élni, de fizikailag távol. Holmes Chapel-ben vagy, ahová majd az évek repítik őket. Ahová az esztendők során elsodródik Ő.

  - Egy francokat – hadakoztam kézzel, lábbal a szavai ellen, lejtésemből erős hatással szökött ki az arrogancia, ami mindenütt átjárt a képtelen elmélet miatt. Niall-nak nem lehet igaza, egyszerűen nincsen igaza, már hogyan is lehetne? – Ha szüksége lenne rám, nem hagyná, hogy ilyen ostobaságot kövessek el. Utánam jönne. Megakadályozna – bár érzelemmentesre akartam megformálni minden egyes elsuttogott szót végül ez a tervem meghanyatlott. Végét járta már a bátorságom. Az érzelmeim mind kivetültek a soraimra, megfürdőztek bennük, sárosak lettek a sok algától, ami a felszín alatt rabbá tette őket.

  - Szóval csak erről van szó? Véded az önbecsülésedet? – összeszűkülő szemei hatására megrökönyödtem, fogalmam sem volt mitévő lehetnék, csak azzal voltam tisztában, ha továbbra is vele vagyok, nem kezdem el nélkülözni a társaságát, akkor bizony csúnyán alakulhat az összes esemény, aminek hullámai fodrozódva érintették meg az elmémet. A partvonalat a fejemben, ami uralni akart, nem állt szándékában szabadjára engedni a lakat alatt tartott régi Harry-t. S ez jól is volt így, hiszen, ahogyan az idő telik mi is változunk az érzelmeinkkel együtt. Ez a dolgok rendje, így van jól, s jól is lesz, míg csak világ a világ.

  - Természetesen nem. Beszélnem kell Bob-bal – ismét az ajtó felé araszoltam, teljes mértékben felkészítettem magamat a további eseményekre, elzárkóztam a külvilág elől a régi érzelmeimmel szemben, amik belül azonban még mindig bennem lappangtak, de nem erősen hisz arról az eszem már tett, hogy ne legyen úgy. 

  Ne mondj semmit! Ne mondj semmit! – szakadt ki a felszín alól mégis az eltántorító sor. 
Akaratom ellenére is visszafordultam egy percre, elmeredtem a megdöbbent barátomon, akinek olykor mélykék íriszeiben fellobbant a felismerés. Elhátráltam tőle, hogy mielőtt még teljesen megvilágosodhatott volna képes legyek még idejében eliszkolni a felelősség alól, amiből kivonni akartam magamat.

  - Ne mondj semmit! Csak hallgass meg! – megint utánam kapva ujjait erősen a csuklómra fonta azokat és önmaga is elismételte azt a bizonyos mondatot, amivel az elmém szinte már terrorban tartotta a gondolataimat. Összerezzentem, még inkább nem tudtam mit tehetnék. Milyen lépést kellene alkalmaznom? Jóvá kellene hagynom az intelmeit és csatlakozni a körülöttem élők véleményéhez? Az ki van csukva, hogy ameddig Ő szabad és talál valakit magának, akivel képes lesz a boldogságra, addig én hoppon maradjak. Egyedül ezt nem tudom átvészelni, kevés vagyok hozzá és talán most túlmanipulálható is, szükségem van valakire, aki szeret és mindent megtenne azért, hogy elfeledtesse velem a sok rosszat, amit az idők során átéltem. S még ha ez talán a legrosszabb döntés is lesz az életem során, azzal rosszabb lesz szembesülnöm, hogy amiért évekig sóvárogtam már nem lehet többé az enyém. Talán soha nem is volt.

  - Hiába is győzködsz, tudom, hogy már nem jelentek neki semmit. Ez a szerelem inkább pusztított, mintsem építkezett, nem volt miből erőt merítenünk. Nincsen semmi, ami összeköthetne minket – fájón érintett, ahogyan elmerengtem életem talán második legnagyobb kívánságán, természetesen az első az volt, hogy Ő viszont szeressen, s akármennyire is vált ez valóra a tettem kiirtotta a soron következő vágyamat. Azt, amit a legtöbben pár év leteltével megszakítanak és, ami sokak számára csak egy darabka papír jellegével ér fel. Számomra ez volt a minden, évekig csak Ő volt minden. De ennek is, mint oly sok dolognak a nagyvilágban lejárt a szavatossága, én magam mérgeztem meg a szalmonellával. Elértem, hogy gyűlöljön, ami összetört, ám mégis erősebbé tette az érzelmeimet, mint eddig bármikor.

  - Idióta vagy!

  - Ezt most miért mondod? – rivalltam rá kikelve önmagamból, most már az én szemeim is vérben forogtak a gondolatra, hogy nem tesz le az eltántorításomról hiába is szorgoskodtam olyan erősen elültetni benne, hogy jól készülök cselekedni. Paprikás kedvvel engedte szabadjára a benne megrekedő levegőt, figyeltem, ahogyan a kezei másodpercről másodpercre egyre inkább remegnek, egész teste megrázkódott. Ismét nagyot nyeltem, a régi Harry nem hagyott nyugodni, felélesztet mindent elérve ezzel azt, hogy még inkább gondterhelt legyek. 

  Ne mondj semmit! Ne mondj semmi!  
Kuss legyen már, üvöltöttem magamban elkeseredetten, látványosan a halántékomra szorítottam mind a két tenyeremet, miközben Niall hátat fordított nekem, amiért hálát adtam a mindenhatónak. Még csak az kellett volna, hogy „az én megmondtam, tudtam, hogy te sem akarod ezt így” kijelentése érjen valamicskét. Egy fabatkát, ennél több jelentőséggel nem érhet fel, nem tántoríthat el. Nekem erre van szükségem, feláldozni mindent, hogy el tudjam feledni Őt. Hogy Neki jobb legyen, hogy ne árthassak többet az egyetlen szerelmemnek. Mert ameddig élek csak Őt fogom szeretni, senki mást!

  - Csak, mert így tartja kedvem! – szólt oda hanyagul, keserésed lejtéssel, sejtésem szerint rossz ízzel a szájában, közben hevesen vissza is fordult felém. – Hogy lehetsz milyen hálátlan és ostoba? Hát, tényleg nem fogod fel? Nekem kell felnyitnom a szemedet a saját érzelmeiddel kapcsolatban? – tört rám hevesen, ami még inkább letaglózott, mint eddig bármi más. Kezeivel erősen gesztikulált, hol marokba fogta ökleit, néhol kieresztette ujjait a satu fogásából. Feldúlt volt, amit nem tudtam megérteni. Pontosan tudta hová készülök, amikor kiraktam őt a házunk előtt. Tudta, akkor mégsem tett semmit. Így most mégis mire véljem a kirohanását?  - Annyi mindent adtatok egymásnak pusztán a szerelmetekkel, te pedig egyszerűen csak eldobod. Helyette játsszunk egy kis hamis játékot a sajtó és mindenki előtt. Nem számít, csak ne kelljen szembenéznünk a tetteink következményével! – neheztelt rám, ez tény és való, én pedig nem tudtam változtatni még csak a testtartásomon sem, hiába is fedte fel a színtiszta valóságot, amellyel jómagam is tisztában voltam. Továbbra is csak egy helyben toporogtam, változatlanul lesújtottan, elnyílt ajkakkal, amik végül szólásra nyíltak el.

  - Már szembenéztem, lemondtam róla. Vége ennek a szerelemnek! – jelentettem ki kerek perec, ellentmondást nem tűrően. Legyintettem egy hatalmasat, majd levetettem magamat az egyik fekete díványra, amit Bob az iroda kellős közepére helyezett hozzá üvegtetejű asztallal, melynek újságok hevertek a tetején. Természetesen mind politikával foglalkozott, így még csak szemernyi kedvem sem támadt ahhoz, hogy bármelyiket is fellapozzam.

  - Hallod te egyáltalán mit mondasz? – közel osont hozzám, közvetlenül előttem állapodott meg és meglengette szemeim előtt a jobb kezét, mintha csak attól tartana, hogy holtkorba estem, amelyből nem látok kiutat. Ezzel szemben valójában nagyon is éber voltam, talán túlontúl is. Csökönyös módon nem vettem róla tudomást, úgy kezeltem, mint egy lágy szellőt, amitől nem ráz ki a hideg, nem emelkednek fel a szőrszálak a csupaszon hagyott felkaromon, nem érzem magamat egyedül a körforgásában. Pedig valójában nagyon is így volt. Egyedül voltam. Magamra maradtam a magányommal, a megfásult érzelmeimmel, az összetört szívemmel, a többé be nem teljesülő szerelmemmel, aminek végeztével Ő már csak gyűlöletet érzett irántam. Akár csak én önmagam iránt. – Hazz, őszinte leszek, legszívesebben most seggbe rúgnálak – szavai nem hoztak lázba, egyszerűen csak megrántottam a vállamat. Teszem hozzá elég hanyagul.

  - Csak tessék, ha attól jobban érzed, magadat tedd meg – fanyar mosolyra gyulladtak az ajkaim, nemtörődöm módon helyeztem a lábamat egyenest az asztallap legtetejére, közben óvatlanul lesöpörtem az összes újságot, ami gondos stócba volt illesztve. Már Bob dühe sem rengetett meg, hisz ha nagyon akar tőlem valamit, akkor jobban teszi, ha semmit sem ró fel nekem.  
Ne mondj semmit! Ne mondj semmit! 
Ismételten csak összerezzentem, de nem szűntem meg pofátlanul Niall képébe füröszteni azt, hogy már semmiről sincsen kedvem tudomást venni. 
  - Nem változtatna semmin, így is vacakul vagyok – megint csak megrántottam a vállamat, majd elítélő, hibáztató tekintetemmel sújtottam le, szinte már csak változatlanul. – Mint barát meg kellene, érteted, nem eltántorítanod és úgy előadnod, mintha a boldogságtalanságomra pályáznál – szánt szándékkal nem azt böktem ki, hogy támogatnia kellene, hiszen tisztában voltam vele sosem lenne képes egy olyan célom mellett társként segíteni nekem, amit nem lát helyesnek. Márpedig ezt már a kezdetek kezdetén közölte velem, ha nem is ilyen egyenesen, mint most sosem rejtette véka alá az ellenszenvét a tervem részesét képező lánnyal, mióta csak megbizonyosodott azzal kapcsolatban milyen is valójában Cher.

  - Mint barát kötelességemnek érzem, hogy felnyissam azt a baromi mód vak szemedet! Ne tedd ezt, ne mondj Bob-nak semmit, csak magad alatt fogod vágni a fát egy olyan ígérettel, amit szívből sosem tudsz majd teljesíteni – az egész szoba fuldoklott az indulatoktól, Niall egyenes indulatától, amit végső elkeseredésében uszított a fejemre.

  Ne mondj semmit! Ne mondj semmit! 
Mit is kellene tennem? Hogyan tudnék túlélni mindent, átvészelni ezt az egészet egyedül? Sehogyan sem, hiszen az ember egyedül megalkotni nem sok mindent tud, azt is csak fele akkora százalékkal, mint, amit a párja mellett képes eredményként nyújtani. Mit csinálhatnék? Azt nem tehetem meg, hogy magamra maradok, mert akkor bármi megtörténhet. Amikor elhagytam Holmes Chaple-t is évekig magányos magam voltam, aminek az lett a végkimenetele, hogy mégis visszamentem oda, ahol a balul elsült érzelmek körforgása megkezdődött. Belemártottam magamat egy ember életébe, amivel csak összetörtem Őt.

  - Majd meglátjuk. Talán az idő most majd a segítségemre lesz – lustán felkecmeregtem a díványról, majd egy percre elmerengtem a szótlanul álló barátomon, akin úrrá lett az elkeseredés egyik legmagasabb hatalmi szinten szereplő jellege. – Otthon találkozunk – búcsút intettem neki a kezemmel, míg a másikat szorosan a kilincsre helyeztem, hogy feltárhassam a percekkel ezelőtt hevesen becsapott ajtót. Azonban a történetben továbbá egy olyan esemény váltott magának főszerepet, amire életemben nem számítottam.

  - Jaj, ezt nem hiszem el! Tudod mit? – csattant fel teljesen kifordulva önmagából, talán még jobban is, mint azt én tettem. Kezem lefagyott, nem voltam képes lenyomni a kilincset, amint hisztérikus megnyilvánulása kisiklott a térbe. Egy percre sem néztem rá, szemeim szorosan a megmarkolt ajtóra szegeződtek, már türelmetlenül vártam az újabb szemrehányását, hogy megint összeszólalkozhassak vele. – Ha szép szerével nem megy, kénytelen vagyok másképp. Cara balesetet szenvedett, amikor utánad jött – elkerekedtek a szemeim. 

  - Hogy mondtad? – elkerekedett, üvegessé vált tekintettel hevesen fordultam meg felé búcsút mondva ezzel az ajtónak és a távozásom tettének. Éreztem, hogy a nyelésem akadozni kezdett, a szívem feszített a mellkasom mögött, minden egyes Vele közös emlék lepergett előttem, akár esőcsepp a szélvédőn. A lábaim remegni kezdtek nem sokon múlott, hogy kicsúszik a markomból a testem normális megtartása. Forgott velem az egész szoba.

  - Cara balesetet szenvedett, amikor… - a könny elvakította a látásomat, mindenhol eluralkodott a pupilláim felett, a szemem sarkából egyenesen végigszaladva átlátszó csíkot húzott le az állam vonaláig, majd a földre pattant. Tehetetlenül csúsztam le az ajtó törzse mentén, míg csak el nem értem a föld érintését, két halántékomra fektettem a tenyeremet, hogy uralkodni tudjak a fájó sírógörcsön, ami éreztem, hogy pillanatokon belül erőmet szegi.

  - Hallottam, amit mondtál, Niall, csak egyszerűen nem tudom elhinni. Mi történt? Mikor? Hol? – szipogón emeltem rá könnyekben úszó tekintetemet így észrevettem, hogy felém tart, tenyerét a térdemre helyezte, amint leguggolt elém. Fojtogatóan emelkedett fel és le a mellkasom, szoros egymásutánban követte az ütemét a kíntól millikre zsugorodott szívem, amelynek darabjai csak egy dolog után vágyódtak. Csak legyen jól! Istenem, kérlek, csak legyen jól!

  - Nem olyan régen, azt pontosan nem tudom hol, de valószínűleg még Holmes Chapel-ben, mivel most az egyik ottani kórházban van – bólintottam egyet ezzel kifejezve, hogy mindent értek, egyszerűen arra már nem futotta az erőmből, hogy még megszólalásra is elszánjam magamat. Lelki szemeim előtt láttam az arcát, amely pirospozsgás volt, dagadt az élettől, a mosolyát, ami örömmel járt át, ha csak megláttam. Akkor szembesültem csak igazán a dologgal, miszerint én tényleg képtelen vagyok nélküle élni. Hogyan lehettem ekkora balfácán? Az ember csak akkor tanul meg valamit értékelni, ha az veszélyben forog, akkor döbben rá igazán mennyire is fontos neki a másik, amikor könnyedén el is veszítheti. A veszteség kapujában áll! Nagyapának igaza volt, nagyon is!

  - Oda kell mennem, mellette kell lennem! – elmeredtem a szemközti fal kárpitozásán. Valamiért az otthonom jutott róla az eszembe, amit ha sosem hagytam volna el mindez nem történik meg. Ha annak idején egyenes lettem volna, nyíltan mertem volna vállalni az érzelmeimet és nem várok évekig, arra, hogy azok kiderüljenek megóvtam volna mindnyájunkat ettől a sok fájdalomtól. Nem kellett volna ennyit szenvednie egyikünknek sem.

  - Tudom, ezért is jöttem utánad – láttam, hogy szolgálatra készen az ujjai között tartotta az autóm kulcsát, megformálódott bennem egy elmélet, élénkséget kölcsönzött magára, felhányta testére vörös ruháját, s egy tér képét fedte fel előttem. Egy kórházat láttam, ahol a szeretett lénynek szüksége volt rám. A támasza akartam lenni, ameddig felépül, kilábal a baleset okozta fájdalmakból, leróni a jussát, és megbirkózni a tettem egy újabb, legsötétebb következményével. S ha Ő is úgy akarja minden lefolytán örökre elengedem.

  - Gyerünk! – hevesen pattantam fel ültőmből éreztem, ahogyan a könyököm erősen nekivágódott a kilincsnek, de szinte még csak nem is érzékeltem, puszta komótossággal rugaszkodott el az elmémig a figyelemre nem méltó baleset. Az mit sem érdekelt, csak Őt akartam biztonságban tudni, minden erőmmel segíteni rajta, mellette lenni, odanyújtani Neki a szerelmemet, hogy megerősödjön, hogy ne hagyjon magamra. Gondolatban még érezni akartam Őt, de nem így, nem egy kórházban, veszélynek kitéve, ami akár még magával is ragadhatja. Eme alternatíva csak még inkább elkeserített, a szívem felzokogott.

  - És Bob-bal mi lesz? – kérdezte laposan mosolyogva, ami akárhogyan is nézem a történtek ellenére kissé felszabadított, hiszen elérte, amit akart. Szemlátomást akármennyire is hadakoztam neki volt igaza, végig tudta mit is fogok tenni mielőtt még én eldönthettem, volna, vagy akár egy percig is tisztában lettem volna vele.

  - Teszek rá arra, hogy mi van Bob-bal! – mondtam indulatosan, majd kikaptam a kulcsot a kezéből, hevesen feltéptem az ajtót és magam után ráncigálva a megkönnyebbült, ám közben aggódó Niall-t magunk mögött hagytuk az épületet, amiben majdnem véghezvittem életem talán legnagyobb hibáját.