51. fejezet: Elég legyen!

Sziasztok!

Hűha, hát ez is elérkezett, lassan de biztosan a történet végére érünk. Nem szeretnék nagyon előre szaladni, most még csak meg szeretném köszönni, hogy itt vagytok és elolvassátok a részeket. A pipákat és hasonlókat. Tényleg sokat jelent!

Ebben a részben összecsap a két nagy rivális, és lassan lezárják magukban a hosszú éveken át tartó ellenségeskedést. Nem fognak kibékülni, de ennek amúgy sincs itt az ideje, az korai lenne azok után, amit egymással műveltek, nemde?!

Előre is elnézést kérek az esetleges elképelései vagy fogalmazásbeli hibákért, ugyanis hétfőn vizsgázom és eléggé dekoncentrált vagyok. Legközelebb igyekszem.

Millio puszi Xx szerecsendio

Elég legyen!

Van, hogy olyannyira elvakít minket az érzelmeink zűrzavaros és éjsötét köde, hogy észre sem vesszük hogyan, s miként cselekszünk. Ilyenkor jön néhány jó barát, akik kerek perec a szemedbe mondják: most igenis túllőttél a célon, és már mérföldekre vagy attól a bizonyos határtól. Az pedig, hogy végül igazat adsz-e nekik, vagy tovább dühöngsz eszeveszetten? Nos, az már csak rajtad áll, hiszen minden a te döntésed. 

Will Sweeney

   Fáradtan görnyedtem rá a tenyereimre. Kétségbeesetten kutattam egy kényelmesebb póz után, de sehogy sem akart eljönni a megváltás. Fogalmam sem volt róla, mióta szorongathattam Cara jéghideg kezeit, ahogy arról sem, mikor kezdett el könnyezni a szemem, de görcsös s merev izmaim arról árulkodtak, hogy már több óra is eltelhetett azóta, hogy Gemma és Jane hazakísérték Mrs. Bynest. Szegény nő teljesen maga alá került, egy másodpercig sem bírta abbahagyni a zokogást és ez a többieket is kikészítette. Mind egy emberként aggódtunk az eszméletlenül fekvő lányért, s szerintem valamennyien hibásnak éreztük magunkat a történtekért.

- Bárcsak hallanád, amit mondok. Bárcsak képes lennél a válaszadásra – kétségbeesetten simogattam kifakult bőrét, mely egyre inkább hasonlított magára a márványra. Mint egy érzelmek nélküli, jeges hercegnő, úgy feküdt a kórházi ágyon. Az egyetlen zajforrás a szobába pakolt gépektől származott, s bármennyire is irritáló volt a folytonos sípolás; megnyugtatott, hiszen ez azt jelentette, hogy még életben volt.

- Az sem érdekelne, ha leordítanád a fejem – bizonygattam. A hangom egyre vesztett az erejéből, végül a halk motyogásom is suttogássá csillapodott. Olyan voltam, mint egy háborgó tenger, mely belezúdult egy feneketlen tóba, ezzel abbahagyva folytonos mozgását. Lelassult, megpihent, s a lágy szellőn kívül már senki sem játszadozott vele. Már csak a szél volt képes belekapni megfáradt habjaiba. - Ha kiabálnál – apró, kör alakú mintákat véstem a tenyereibe, de mintha észre sem vette volna. Talán tényleg nem érezte. - Bármit megadnék érte, ha veszekedhetnénk.

- Kérlek, gyere vissza hozzám – lassan, óvatosan hajoltam sápatag arca felé. Attól féltem, hogy bármelyik pillanatban darabjaira hullhat a szemem láttára, s elég hozzá egyetlen egy érintés, hogy összetörjem, majd hamuvá váljon. Porból lettünk, s porrá leszünk… Önkénytelenül jutott eszembe Mr. Bynes temetése, s ez megrémített. Nem akartam elveszíteni őt. Már az sem számított volna, ha nem szeretett volna, ha megutált volna. Csak érezzem; csak éljen.

   Ajkaimat rányomtam hullaszín homlokára, mely olyan rideg és fagyos volt, mintha valaki nyitva hagyta volna az ablakokat estére, miközben odakint lehullott a hó. Forró könnyeim utat törtek maguknak, ahogy nedves csókkal hintettem máskor élettel teli orcáit, s belül mérhetetlen fájdalmat éreztem. Mintha kettészakadt volna a mellkasom, mintha megszakadt volna a szívem.

   Fejemet a tenyereimbe temettem, s némán szipogtam, amíg meg nem hallottam az ajtó jellegzetes nyikorgását. Sután fordultam meg, miközben önző mód abban reménykedtem, hogy Jane tért vissza. Hogy mellette támaszra találhatok majd, vagy legalább lesz olyan kedves és elrángat innen. Friss levegőre volt szükségem, ugyanis fuldoklottam ebben az dohos, rothadó légtérben, mely magában hordozta a halált.

- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem, majd eleresztve egykori szerelmem kezeit, önmagamból kikelve az ajtó felé lépkedtem. Oly közel álltam Harryhez, hogy éreztem tehetetlen lélegzetvételeit, melyek tüzes vasként égették a bőrömet.

- Hozzá jöttem. Csillag… - képtelen volt befejezni, mintha a szó a torkán ragadt volna, mintha már maga a becenév is fájdalmat okozott volna neki. Félt, semmi kétség. Ő sem akarta elveszteni a lányt, akiért egész életében sóvárgott, s aki mindössze egy karnyújtásnyira feküdt tőle; pont oly távolt, mint amilyen messze a halál elől rejtőzködött. - Caranak szüksége van rám.

- Még van képed ezt mondani? – nem érdekelt, hogy esetleg megzavartam a többi beteg nyugalmát. Miért hagytam volna, hogy pihenjenek, amikor már több napja nem szállt álom a szemeimre? Nekem nem volt jogom a békéhez? Én is kiérdemeltem volna. - Hiszen te tehetsz mindenről. Miattad fekszik eszméletlenül egy kórházi ágyon… - nem találtam a szavakat, mintha példát vettek volna a Napról, ők is eltűntek a szürke felhők mögött. - Ha nem lennél… Esküszöm, ha nem itt lennénk, most szétverném a fejed.

- Pont te beszélsz? – eddig nem is néztem végig egykori barátomon, hiszen sokkal jobban érdekelt, miért jött, mint az, hogyan is nézett ki, vagy mit viselt. Mégis, ahogy remegő kezeivel beletúrt göndör fürtökkel megáldott hajába, egy öntelt mosoly terült szét az arcomon; borzalmasan festett. Mellkasa hevesen mozgott fel s alá, miközben próbálta lenyugtatni felborzolt idegeit. Az arcán megjelent pár nedves verejtékcsepp, mintha futva tette volna meg az emeletre vezető lépcsőfokokat, s póló fedte karjain nonfiguratív, pipacsvörös foltok éktelenkedtek. Ötletem sem volt, mitől keletkezhettek, talán elaludta a városba vezető úton. - Arra még nem gondoltál, hogy ha nem mondod el neki a fogadást, akkor nem veszekszünk, és nem jön utánam?

- Ha nem mentél volna bele abba a fogadásba, nincs mit elárulni – replikáztam, kissé hevesebben, s közben követtem tekintetét, ami a hátam mögötti betegágyra vetült. Ujjait tördelve, elkeseredetten vizslatta Cara ártatlan alakját; bűnbánóan, mintha azt hitte volna, hogy a másik bármelyik másodpercben felébred és leordítja a fejünket, amiért megint összekaptunk.

- Ha nem használtad volna ki, hogy részeg voltam… - bizonygatta, s közben a lány felé sétált. Úgy került ki, mintha ott sem lettem volna, s ezzel a tettével, nem hogy kioltotta volna a bennem lángra lobbanó mérget, hanem egyenesen szította a pusztító méreteket öltött tüzet. Megpördülve tengelyem körül, az utolsó utáni pillanatban még sikerült elkapnom a karját s maradásra kényszerítenem. Harry dühös tekintete ölni tudott volna, mégsem emelt rám kezet. Nem verekedni jött és semmit sem akarta megbosszulni ellene elkövetett vétkeim közül. Már nem érdekeltem… csak miatta volt itt.

- Ha gyáva mód nem a könnyebb utat választottad volna – próbálkoztam a régi eszközökkel, azzal a szóval, ami minden egyes alkalommal ki tudta hozni a sodrából. Gyűlölte, amikor valaki nyúlszívűnek titulálta, s én ezzel már a kezdetek kezdetén tisztában voltam. Halványan derengett az első ilyen alkalom, az első eset, amikor valaki leszólta a bátorságát…

- Nocsak, a kis Styles egy sírópicsogó, akár az óvodás kislányok – Logan McMillar hangja körüllengte a folyosót, s a tömeg egy emberként tartotta vissza a levegőt. Harry az egyik kékre mázolt szekrény előtt feküdt, jobb kezével a fejét simogatta. Azt a helyet, ahol nem sokkal ez előtt a nagydarab melák megütötte. Bár nem vérzett, már a látványba belesajdult az ember gyomra, s még azok is felszisszentek, akik három sorral hátrébb álltak.

- Fogd be a szád! – Harry, Logan s még én is azonnal a hang irányába kaptuk a fejünket, s ezzel a többiek sem voltak másképp. A magas, kissé csipogó dallam jobb oldalról érkezett, s a diákok által kreált tömeg, mint a Biblia soraiban leírt tenger, azon nyomban kettévált. Cara odarohant Harryhez, s szúrós tekintettel nézett fel a nála két fejjel magasabb, végzős srácra. Ha azokkal a szemekkel ölni lehetett volna, McMillar szája sem lett volna olyan nagy.

- Tűnj az utamból Bynes! Ez a kis szarházi megérdemli, amit kapni fog – Harry összerezzent Logan hangjára, s szájából a felszínre szökött egy apró nyöszörgés, mely leginkább a szomszédunk girhes kutyájának éjszakánkénti vonyítására hasonlított.

- Vagy mi lesz? Megversz? Nem félek tőled – bizonygatta, majd Haz hónalja alá nyúlva, megpróbálta felhúzni a sérülésekkel teli barátunkat; mindhiába. Nem volt elég erős.

  A jelenetet látva McMillar gúnyos röhögésben tört ki, s nekem pont ez kellett ahhoz, hogy ne bírjam tétlenül. Odarohantam a barátaimhoz és segítettem Caranak felnyalni Harryt a földről.

- Még nem végeztem – a végzős húsos ujjai az arcomnak ütköztek, s a következő pillanatban már én magam is a földre estem. Forgott velem a világ.

  Cara felnyögött s amikor oldalra sandítottam, megértettem miért. Ő sokkal rosszabbul járt, mint én, hiszen a feje nekivágódott az egyik vasból készült szekrénynek. A tömeg továbbra is némán figyelte az eseményeket. Senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy segítsen a földön fekvő elsősöknek, hiszen aki kiállt egy gólya mellett, az általában elvesztette nehezen megszerzett hírnevét. Márpedig a gimnáziumban csupán ez számított. Abban a percben rájöttem, milyenek az emberek, hogy mindenki csak addig a barátod, amíg szüksége van rád, s amikor értéktelen lettél a számára, akkor eldob, akár egy kinőtt ruhadarabot.

- Egy lánynak kell megvédenie? Kár, hogy nem a birkózókkal barátkoztál össze. Szánalmas vagy, pont úgy, ahogy a barátaid… Egy senki… gyáva!

   McMillar abban az évben elballagott, s a következő esztendőkben már minden sokkalta nyugodtabb lett, legalábbis a számunkra, hiszen többé nem voltunk gólyák.  Emlékszem, a verekedés másnapján egyikünk sem ment iskolába, s az elkövetkezendő hetekben Harry feltűnően kerülte Cara társaságát. Valahányszor meglátta, a másik irányba fordult, s még a közös étkezéseink alkalmával is a lehető legtávolabb húzódott tőle. Nem azért, mert haragudott rá, hanem mert szégyellte magát. Azt, hogy a hőn szeretett lánynak úgy kellett látnia; kiszolgáltatottan, s hogy nem tudta megvédeni a fejét ért ütéssel szemben. Magát hibáztatta, amiért össze kellett varrni Cara fejét. S hiába beszélték meg a történteket vagy kismilliószor, azok a pillanatok belevésődtek az agyába, ahogy az a bizonyos gyáva szó is. Valahányszor meghallotta, ez jutott az eszébe. - De te egyből az alkoholba fojtottad azt a fene nagy bánatod.

- Ha nem vitted volna el tőlem az éjszaka közepén… - utáltam, hogy az emlékek minden egyes kijelentésénél megrohamoztak, hogy aztán maguk alá gyűrve rám kényszerítsék a rémképeiket. A tenyereimet lefejtettem Harry karjáról, majd mérgesen magam mellé ejtve, ököl méretűre zsugorítottam mind a kettőt. A szívem hevesebben vert, mint valaha, s szinte éreztem, ahogy durván pumpálta a vérem. Az ereim, a vénáim, az egész testem lüktetett.

- Ha nem használtad volna ki, hogy részeg volt és téged hívott fel…

- Nem használtam ki! – mióta itt volt, most először láttam az íriszeiben azt a bizonyos gyilkos hajlamot, s kellőképp össze is rezzentem indulatos kitörése hatására. Alig ismertem rá, a szemeiben egészen más fény csillogott, s egy pillanatig elgondolkoztam rajta: lehetséges-e hogy mind a hárman megváltoztunk ez alatt a másfél hónap alatt? Hiszen annyi minden történt, jó s rossz dolgok egyaránt. Komikus és tragikus események, élettel teli és megrökönyödött másodpercekkel lettünk gazdagabbak. Rájöttünk, kik voltak az igaz barátaink és kik utáltak minket kezdetektől fogva. Megismertük önmagunkat, hisz csupán az ehhez hasonló események alkalmával bontakoztak ki az emberek igaz érzelmei. Ráébredtem, hogy a szerelem kifakulhat, s ugyanakkor átalakulhat szeretetté; s fordítva. - Én vigyáztam rá, amikor te nem voltál mellette. Hiszen a te feladatod lett volna.

- Én vigyáztam is, de aztán hazajöttél és mindet elrontottál – vetettem a szemére, akár egy kisgyerek és már egyre röhejesebbé vált ez az egész „mi lett volna, ha” stílusú ujjal mutogatás. Ha így folytatjuk, nemsokára ott fogunk kilyukadni, hogy ha nem barátkozunk össze annak idején, akkor megtarthatta volna magának, vagy ami még jobb: ha nem született volna meg az egyikünk, akkor a másikunk gondtalanul tengethetné mindennapjait. A kis hangocska nyugalomra intett, megmutatta, hogy mekkora ostobaságot csináltunk már megint, hogy hasztalan volt a vádaskodás, hiszen nem mi számítottunk, hanem Cara, mégsem fejeztük be. Csak szítottuk egymást.

- Ha tudott volna a levelekről, akkor nem lett volna ennyire hurrikánszerű az érkezésem. Várt volna és nem csapta volna ki a balhét – Harry széttárta a kezeit, majd egy apró fejrázást követően odasomfordált Cara mellé. Ujjaival félénken érintette meg az ágyon fekvő jeges hercegnő bőrét, mintha attól rettegett volna, hogy ezzel is fájdalmat okozhatott volna neki. Lágyan cirógatta az arcát, majd egy lágy puszit nyomott a másik mozdulatlan ajkaira. – Annyira sajnálom.

- El kellett volna hagynod – léptem mellé, majd kezemet óvatosan a vállára helyeztem. Egy pillanatig úgy tűnt, mind a ketten lenyugodtunk, hogy végre egyenesbe jött minden, de aztán ujjaimmal belemarkoltam a vállába, s egy egyszerű mozdulattal elrántottam őt Cara közeléből. - Örökre, nem pedig visszajönni, mert szeretethiányban szenvedett a kicsi lelkecskéd – gúnyolódtam, s szenvtelenül csengő hangom akár a hangyasav, egy betontömböt is képes lett volna átmarni.

- El sem mentem volna, ha elmondtad volna, hogy szeret – sziszegte a fogai között, majd lelökte magáról láncként köré fonódó karjaimat.

- Nem érdemelted meg. Mindig csak bántottad. Most is azt teszed. Tűnj már innen a picsába, és ezúttal vissza se gyere! – kiáltottam, majd egy heves mozdulattal kinyitottam a kórterem ajtaját és szó szerint kilöktem rajta. Nem érdekelt, hogy bárki megláthatta erőszakos cselekedetem, már semmi sem érdekelt, hiszen az egyetlen ember, akit mindez idáig szerettem épp a halálán volt és ez csakis Styles hibája volt. Gyűlöltem, s ez az érzelem volt az, ami átvéve karom felett az irányítást, újra és újra taszított egyet a velem szemben álló férgen.

- Mi folyik itt? – Nick hangja távolról érkezett, s szinte fel sem fogtam szavai jelentését. Abban a percben mintha vérszemet kaptam volna, s csak úgy, ahogy egy mérges dúvad, egy bika, én is vakon rohantam a falnak, amint megláttam egy pirosan lengedező zászlót. Tenyerem ismételten meglendült, azonban nem találtam célba. Harry egy jól időzített csapással megvédte az arcát.

- Épp kiviszem a szemetet – löktem oda félvállról, azonban ahogy Styles kikerült a figyelmem bűvköréből, rajtam csattant az ostor. A szemem is megkönnyezte, ahogy csontos ujjai belevágtak a gyomromba, s a torkomból egy halk, nyöszörgésre emlékeztető sóhaj szökött a napvilágra.

- Jogom van itt lenni, legalább annyi, mint neked, ha nem több – Harry teljesen kivetkőzött önmagából, s szép lassan felismertem tetteiben saját tükörképem. Kétségbeesett, és már nem léteztek számára olyan fogalmak, mint határvonal, önmegtartóztatás vagy rettegés. Mintha rá jött volna arra, hogy a félelem csak addig létezett, amíg hittünk benne, amíg elhittük, hogy bármelyik óvatlan pillanatunkban kisemmizhet minket zsivány kezeivel. De az igazság valahol egészen máshol gyökerezett; minden ember az ismeretlentől rettent meg. A gyerekek nem attól ijedtek meg, mert sötét volt éjszakánként, hanem mert nem tudták, mi várt rájuk az ágyuk alatt. A menthetetlen szerelmesek nem attól reszkettek, hogy esetleg kikosarazhatták őket, hanem attól, hogy nem tudták mit felel majd a másik arra a bizonyos Szeretsz? kérdésre. Harry nem attól félt, hogy örökre elveszítheti Carat, hanem attól, hogy nem volt tisztában a másik állapotával, azzal, hogy felfog-e még kelni valaha.

- Ha nem több? Ugye csak viccelsz? – már épp azon voltam, hogy legyőzve a szavai által rám bocsátott bénító átkot, ismételten nekiessek annak a kócos fejének, amikor Nick gyenge hangja megállásra késztetett.

- Figyelj Will… szerintem igaza van – nehezére esett a szemembe mondania, ezt az is bebizonyította, hogy kijelentését egy megkönnyebbült ám félénk sóhaj követte. Ujjaival körözve, egy vízparti malom lapátjaihoz hasonló mozdulatsorozatba kezdett, majd amikor kikerekedett szemeimmel s szótlanul bámultam reszketeg alakja felé, egy köhintés kíséretében kihúzta magát. Barátságos vonásai megkeményedtek, s határozott kiállással folytatta szónoklatát. - Hiszen ő is Cara barátja. Régebb óta ismeri, mint mi.

- Komolyan? – kezeimet színpadiasan tártam szét; hitetlenkedve. Fejem enyhén a plafon felé döntöttem, s egy gúnyos szemforgatás után rosszallóan meredtem az állítólagos barátom felé. Támogatnia kellett volna, segíteni abban, hogy kidobjam a kórházból azt a semmirekellőt, de ő mit csinált? Ellenem fordult. - Megáll az eszem! Már téged is úgy manipulál, mint a londoni ribancokat?

- Will, állj le! – Haydn tenyere a vállamra siklott, de annyira kiborultam, hogy képtelen voltam elviselni égető érintését. Fájt, ahogy hozzám ért, s ezért azon nyomban el is löktem magamtól. Dühösen csörtettem végig a folyosón, hol az egyik, hol a másik irányba, miközben természetellenesen nagy késztetést éreztem a földhöz lakatolt székek felborítására. Pusztítani akartam, ahogy a felém lökött szavaik engem pusztítottak. - Nick nem mondott semmi rosszat.

- Hát már te is?

- Harry? Harry! Istenem, el sem hiszem… - Jane átszelte az italautomata és a tékozló fiú közötti távolságot, hogy aztán kényelmesen belevethesse magát a másik karjaiba. Ökleim szabályszerűen összeragadtak, hatalmas buzogányokat kreálva, s a méreg, mely már így is szétfeszített belülről egyre csak tovább terjedt a szervezetemben. Hát nem volt neki elég Cara? Most már Janet is meg akarta szerezni? - Amikor megláttam Niallt, ahogy a kocsival bajlódott… - habogta a szőkeség s egy apró puszit nyomott Styles arcára, aki szorosan magához ölelve őt, összeborzolta Jane dús loknijait - nem is reméltem, hogy te is itt leszel. Annyira örülök.

- Mi ez a nagy veszekedés? – Gemma, szúrós szemekkel nézett végig társaságunk minden egyes tagján majd Harryéhez oly hasonló zöld íriszeivel fogva tartotta a tekintetem. Pillantásai, akár egy, a fejem fölött lengetett bárd, lecsaptak rám, mintha még sosem hallottak volna a kegyelem szócskáról. Kezeit szorosan összefonta mellei alatt, s még akkor sem hagyta abba megvető diskurálásomat, amikor Jane elengedve Hazzát, az ingerült lány irányába lökdöste barátját.

- Will nem engedi be Harryt… - mérges pillantásokat küldtem Nick felé, aki egy pillanatra elhallgatott, mintha a torkán akadtak volna a szavak, de végül sikerült erőt gyűjtenie a folytatáshoz, s egy „bocsi, de nincs igazad” grimasz után megválaszolta az idősebb Styles kérdését - szerinte nincs joga meglátogatni Carat.

- Tényleg? – Jane hangja tüzes vasként nyomódott a testemnek, s hitetlenkedő dallammal átitatott kérdése elbizonytalanított eddig szikla szilárd elhatározásomban. Lassan elém sétált, majd ahogy rám emelte égszínkék íriszeit, menten megszűnt körülöttünk a világ. Talán Caranak tényleg igaza volt akkor a Kávézóban, és végre el kellett volna döntenem mit is akartam. Hogy kit is akartam. Hogy ki felé húzott a szívem.

- Én… - habogtam, mint egy megszeppent kislány - hiszen miatta jutott ide. Miatta eszméletlen. Miatta nem akar felkelni – jobb karommal a mögöttünk elterülő ajtó felé böktem, de Jane csalódott fejcsóválása láttán elment a kedvem a további veszekedéstől. Még mindig képtelen voltam felfogni, hogy ez a szöszke lány ilyen hihetetlen dolgokat hozott ki belőlem már magával a jelenlétével, de a közelében egyre többre és többre vágytam belőle.

- Ez nem teljesen igaz. Mindenki hibás. Én is az vagyok… - motyogta az orra alatt, s lehajtott fejével a mellkasomnak dőlt. A könnyei lassan siklottak végig az arcán, ezt már anélkül is tudtam, hogy rám nézett volna, hiszen ismertem, s remegő testéből ezt a következtetést vontam el.

- Nem, Jane! Te senkinek sem ártottál – suttogtam a fülébe, majd egy apró, szeretetteljes s hosszúra nyújtott puszit leheltem mézszín tincseire. Ujjaimmal lassan cirógattam felkarját, ezzel próbáltam nyugtatni a napok óta ramaty állapotban tengődő lelkivilágát.

- Sokat jelent, hogy így gondolod, de attól még nem lesz igaz. Hiszen láttam, ahogy egymás után vágyakoztak, mégis csöndben maradtam. Ki kellett volna nyitnom a szám, ahogy mindig is tettem. A divat helyett erről kellett volna beszélnem – magyarázta, s a végére már annyira hadart, hogy egyetlen árva mukkot sem értettünk belőle. Gemma, aki eddig Harry mellett állt, lassan mellénk lépkedett, végül magához ölelte zokogó barátnőjét.

- Én hívtam haza Harryt. Én rágtam a fülét, hogy menjen utána… - vallotta be, eddig eltitkolt bűnét. Mindenki őt bámulta, de senki sem szólalt meg; hiszen a csend sokkal többet mondott, mint arra egymilliárdnyi szó képes lett volna. Lassan, de biztosan megfogalmazódott bennem egy hasonló gyónás, de vele ellentétben nem volt elég bátorságom megformálni az önvádló mondatot. Féltem, ha megtettem volna, akkor igazzá vált volna. Hogy akkor mindenki elítélt volna s végül azt a maréknyi embert is elveszítettem volna, akik megmaradtak nekem. Szükségem volt rájuk, jobban, mint bármikor ezelőtt.

- Láttam, hogy boldogtalan, de sosem segítettem rajta… - Haydn megsimogatta Jane buksiját s küldött felé egy biztató, ámbár keserű mosolyt. Én miért nem láttam, hogy boldogtalan volt mellettem? Ennyire elvakított volna az iránta érzett szerelmem? Csak magammal törődtem, pedig vele kellett volna, szeretnem kellett volna, elengednem, amikor már csak kényszerből volt a barátnőm. Hagyni, hogy szárnyaljon, nem pedig visszarántani, valahányszor lábujjhegyre emelkedett.

- Hagytam, hogy Harry elmenjen, pedig a buli estéjén láttam, ahogy Cara sírva sétált haza… - Nick volt a soros a nagy bejelentések listáján, s kikerekedett szemekkel vettem tudomásul szavait. Látta? Látta, amikor Cara sírva sétált haza? Én még csak nem is tudtam róla, hogy aznap ennyire összetört. Bűnbánóan haraptam be alsó ajkam, míg tekintetemmel az egyetlen – rajtam kívül, természetesen – személyt bámultam, aki még mindig csöndben nézte az előtte zajló eseményeket. Nem szólalt meg, csak nézett ki a fejéből, miközben feltehetőleg a gondolatai, az emlékei közt kutatott. Talán a megfelelő szavakat kereste vagy a legfájdalmasabb tettét.

- Elhagytam…

- Tudtam, hogy mást szeret, de nem engedtem szabadon – nem engedtem, hogy Hazza befejezze a monológját, hiszen mind tisztában voltunk a tetteivel, engem pedig nagyon idegesített a folytonos önsajnáltatása. Nem ez volt a legnagyobb bűne, hanem a gyávaság. - Magamhoz láncoltam és önző mód csak magamra gondoltam.

- Látod, mind hibásak vagyunk, mégis bent voltunk nála. Harrynek is ugyanolyan joga van hozzá – Jane megfogta a kezeimet és kihúzva a rögtönzött tömegből, rám hajtotta a fejét. A vállam súrolta a haját, ahogy beszippantottam jellegzetes, virágillatú parfümjét, s pár perc néma gondolkodás után végül a következő szavak hagyták el a számat:

- Igazad van.

  Lazán megrántottam a vállam s közel húzva magamhoz Jane testét, hüvelykujjammal végigsimítottam kipirult arcán. Enyhén könnyáztatta szemei boldogságtól csillogtak; megkönnyebbüléstől. Ajkaimmal gyengéden érintettem az övét, majd egy mohó csókot adtam a szájára. Annyira sokat jelentett nekem… talán tényleg belé szerettem.

- Köszönöm.

   Ahogy a karjaimba zártam legszívesebben megállítottam volna az időt, de sajnos, mint sok minden máshoz, ehhez sem volt elég erőm. Hallottam, ahogy Harry résnyire nyitotta a kórterem ajtaját, s láttam, ahogy eltűnt mögötte, s azt is, amikor megérkezett az ír barátja. Gemma és a szöszi elvonultak egy valamivel elhagyatottabb folyosóra, s ahogy Haydn és Nick megkeresték a férfimosdót, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy rajtunk kívül mindenki eltűnt, ezzel megalkotva számomra – számunkra - a legmegfelelőbb pillanatot.

- Jane… - kezdtem félénken, mire az ölemben tartott lány rám emelte íves pillákkal keretezett szemeit – emlékszel még arra, amikor megkérdezted, mit érzek pontosan? Mit érzek irántad? – sután bólintott, de egyetlen árva hang sem jött ki a torkán, mintha attól félt volna, hogy tényleg válaszolni fogok. S én pont erre készültem. – Érdekel még?

- Ha azt mondom nem, elhinnéd? – próbálkozott, s ezzel egy őszinte mosolyt csalt az arcomra.

- Még szép, hogy nem – azzal egy apró puszit hintettem a fejére. – Ha azt mondom szeretlek, elhinnéd?

- Még szép, hogy nem – replikázott, azonban az ő mimikái sokkalta inkább egy zivatar előtti égre, mintsem egy napsütötte rétre emlékeztették az embert. Ujjaimmal beletúrtam kissé kócos hajába, majd amikor kisimítottam a szemeiből egy oda nem illő tincset, lassan a füléhez hajoltam s a következőt suttogtam bele; egy édes kis semmiséget, mely abban a pillanatban fontosabb volt bármi másnál:

- Pedig el kéne, hiszen igaz. Szeretlek.