Sziasztok!
Hűha, hát ez is elérkezett, lassan de biztosan a történet végére érünk. Nem szeretnék nagyon előre szaladni, most még csak meg szeretném köszönni, hogy itt vagytok és elolvassátok a részeket. A pipákat és hasonlókat. Tényleg sokat jelent!
Ebben a részben összecsap a két nagy rivális, és lassan lezárják magukban a hosszú éveken át tartó ellenségeskedést. Nem fognak kibékülni, de ennek amúgy sincs itt az ideje, az korai lenne azok után, amit egymással műveltek, nemde?!
Előre is elnézést kérek az esetleges elképelései vagy fogalmazásbeli hibákért, ugyanis hétfőn vizsgázom és eléggé dekoncentrált vagyok. Legközelebb igyekszem.
Millio puszi Xx szerecsendio
Elég
legyen!
Van, hogy
olyannyira elvakít minket az érzelmeink zűrzavaros és éjsötét köde, hogy észre
sem vesszük hogyan, s miként cselekszünk. Ilyenkor jön néhány jó barát, akik
kerek perec a szemedbe mondják: most igenis túllőttél a célon, és már
mérföldekre vagy attól a bizonyos határtól. Az pedig, hogy végül igazat adsz-e
nekik, vagy tovább dühöngsz eszeveszetten? Nos, az már csak rajtad áll, hiszen
minden a te döntésed.
Will Sweeney
Fáradtan görnyedtem
rá a tenyereimre. Kétségbeesetten kutattam egy kényelmesebb póz után, de sehogy
sem akart eljönni a megváltás. Fogalmam sem volt róla, mióta szorongathattam
Cara jéghideg kezeit, ahogy arról sem, mikor kezdett el könnyezni a szemem, de
görcsös s merev izmaim arról árulkodtak, hogy már több óra is eltelhetett
azóta, hogy Gemma és Jane hazakísérték Mrs. Bynest. Szegény nő teljesen maga
alá került, egy másodpercig sem bírta abbahagyni a zokogást és ez a többieket
is kikészítette. Mind egy emberként aggódtunk az eszméletlenül fekvő lányért, s
szerintem valamennyien hibásnak éreztük magunkat a történtekért.
- Bárcsak hallanád, amit mondok. Bárcsak képes lennél a
válaszadásra – kétségbeesetten simogattam kifakult bőrét, mely egyre inkább
hasonlított magára a márványra. Mint egy érzelmek nélküli, jeges hercegnő, úgy
feküdt a kórházi ágyon. Az egyetlen zajforrás a szobába pakolt gépektől
származott, s bármennyire is irritáló volt a folytonos sípolás; megnyugtatott,
hiszen ez azt jelentette, hogy még életben volt.
- Az sem érdekelne, ha leordítanád a fejem – bizonygattam.
A hangom egyre vesztett az erejéből, végül a halk motyogásom is suttogássá
csillapodott. Olyan voltam, mint egy háborgó tenger, mely belezúdult egy
feneketlen tóba, ezzel abbahagyva folytonos mozgását. Lelassult, megpihent, s
a lágy szellőn kívül már senki sem játszadozott vele. Már csak a szél volt
képes belekapni megfáradt habjaiba. - Ha kiabálnál – apró, kör alakú mintákat
véstem a tenyereibe, de mintha észre sem vette volna. Talán tényleg nem érezte. - Bármit megadnék érte, ha veszekedhetnénk.
- Kérlek, gyere vissza hozzám – lassan, óvatosan hajoltam
sápatag arca felé. Attól féltem, hogy bármelyik pillanatban darabjaira hullhat
a szemem láttára, s elég hozzá egyetlen egy érintés, hogy összetörjem, majd
hamuvá váljon. Porból lettünk, s porrá
leszünk… Önkénytelenül jutott eszembe Mr. Bynes temetése, s ez megrémített.
Nem akartam elveszíteni őt. Már az sem számított volna, ha nem szeretett volna,
ha megutált volna. Csak érezzem; csak éljen.
Ajkaimat rányomtam
hullaszín homlokára, mely olyan rideg és fagyos volt, mintha valaki nyitva
hagyta volna az ablakokat estére, miközben odakint lehullott a hó. Forró
könnyeim utat törtek maguknak, ahogy nedves csókkal hintettem máskor élettel
teli orcáit, s belül mérhetetlen fájdalmat éreztem. Mintha kettészakadt volna a
mellkasom, mintha megszakadt volna a szívem.
Fejemet a
tenyereimbe temettem, s némán szipogtam, amíg meg nem hallottam az ajtó
jellegzetes nyikorgását. Sután fordultam meg, miközben önző mód abban
reménykedtem, hogy Jane tért vissza. Hogy mellette támaszra találhatok majd,
vagy legalább lesz olyan kedves és elrángat innen. Friss levegőre volt
szükségem, ugyanis fuldoklottam ebben az dohos, rothadó légtérben, mely magában
hordozta a halált.
- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem, majd eleresztve
egykori szerelmem kezeit, önmagamból kikelve az ajtó felé lépkedtem. Oly közel
álltam Harryhez, hogy éreztem tehetetlen lélegzetvételeit, melyek tüzes vasként
égették a bőrömet.
- Hozzá jöttem. Csillag… - képtelen volt befejezni, mintha
a szó a torkán ragadt volna, mintha már maga a becenév is fájdalmat okozott
volna neki. Félt, semmi kétség. Ő sem akarta elveszteni a lányt, akiért egész
életében sóvárgott, s aki mindössze egy karnyújtásnyira feküdt tőle; pont oly
távolt, mint amilyen messze a halál elől rejtőzködött. - Caranak szüksége van
rám.
- Még van képed ezt mondani? – nem érdekelt, hogy esetleg
megzavartam a többi beteg nyugalmát. Miért hagytam volna, hogy pihenjenek,
amikor már több napja nem szállt álom a szemeimre? Nekem nem volt jogom a
békéhez? Én is kiérdemeltem volna. - Hiszen te tehetsz mindenről. Miattad
fekszik eszméletlenül egy kórházi ágyon… - nem találtam a szavakat, mintha
példát vettek volna a Napról, ők is eltűntek a szürke felhők mögött. - Ha nem
lennél… Esküszöm, ha nem itt lennénk, most szétverném a fejed.
- Pont te beszélsz? – eddig nem is néztem végig egykori
barátomon, hiszen sokkal jobban érdekelt, miért jött, mint az, hogyan is nézett
ki, vagy mit viselt. Mégis, ahogy remegő kezeivel beletúrt göndör fürtökkel
megáldott hajába, egy öntelt mosoly terült szét az arcomon; borzalmasan festett. Mellkasa hevesen mozgott fel s alá, miközben próbálta lenyugtatni
felborzolt idegeit. Az arcán megjelent pár nedves verejtékcsepp, mintha futva
tette volna meg az emeletre vezető lépcsőfokokat, s póló fedte karjain
nonfiguratív, pipacsvörös foltok éktelenkedtek. Ötletem sem volt, mitől
keletkezhettek, talán elaludta a városba vezető úton. - Arra még nem gondoltál,
hogy ha nem mondod el neki a fogadást, akkor nem veszekszünk, és nem jön
utánam?
- Ha nem mentél volna bele abba a fogadásba, nincs mit
elárulni – replikáztam, kissé hevesebben, s közben követtem tekintetét, ami a
hátam mögötti betegágyra vetült. Ujjait tördelve, elkeseredetten vizslatta Cara
ártatlan alakját; bűnbánóan, mintha azt hitte volna, hogy a másik bármelyik
másodpercben felébred és leordítja a fejünket, amiért megint összekaptunk.
- Ha nem használtad volna ki, hogy részeg voltam… -
bizonygatta, s közben a lány felé sétált. Úgy került ki, mintha ott sem lettem
volna, s ezzel a tettével, nem hogy kioltotta volna a bennem lángra lobbanó
mérget, hanem egyenesen szította a pusztító méreteket öltött tüzet. Megpördülve
tengelyem körül, az utolsó utáni pillanatban még sikerült elkapnom a karját s
maradásra kényszerítenem. Harry dühös tekintete ölni tudott volna, mégsem emelt
rám kezet. Nem verekedni jött és semmit sem akarta megbosszulni ellene
elkövetett vétkeim közül. Már nem érdekeltem… csak miatta volt itt.
- Ha gyáva mód nem a könnyebb utat választottad volna –
próbálkoztam a régi eszközökkel, azzal a szóval, ami minden egyes alkalommal ki
tudta hozni a sodrából. Gyűlölte, amikor valaki nyúlszívűnek titulálta, s én
ezzel már a kezdetek kezdetén tisztában voltam. Halványan derengett az első
ilyen alkalom, az első eset, amikor valaki leszólta a bátorságát…
- Nocsak, a kis
Styles egy sírópicsogó, akár az óvodás kislányok – Logan McMillar hangja
körüllengte a folyosót, s a tömeg egy emberként tartotta vissza a levegőt.
Harry az egyik kékre mázolt szekrény előtt feküdt, jobb kezével a fejét
simogatta. Azt a helyet, ahol nem sokkal ez előtt a nagydarab melák megütötte.
Bár nem vérzett, már a látványba belesajdult az ember gyomra, s még azok is
felszisszentek, akik három sorral hátrébb álltak.
- Fogd be a szád! –
Harry, Logan s még én is azonnal a hang irányába kaptuk a fejünket, s ezzel a
többiek sem voltak másképp. A magas, kissé csipogó dallam jobb oldalról
érkezett, s a diákok által kreált tömeg, mint a Biblia soraiban leírt tenger, azon
nyomban kettévált. Cara odarohant Harryhez, s szúrós tekintettel nézett fel a
nála két fejjel magasabb, végzős srácra. Ha azokkal a szemekkel ölni lehetett
volna, McMillar szája sem lett volna olyan nagy.
- Tűnj az utamból
Bynes! Ez a kis szarházi megérdemli, amit kapni fog – Harry összerezzent Logan
hangjára, s szájából a felszínre szökött egy apró nyöszörgés, mely leginkább a szomszédunk
girhes kutyájának éjszakánkénti vonyítására hasonlított.
- Vagy mi lesz?
Megversz? Nem félek tőled – bizonygatta, majd Haz hónalja alá nyúlva,
megpróbálta felhúzni a sérülésekkel teli barátunkat; mindhiába. Nem volt elég
erős.
A jelenetet látva McMillar gúnyos röhögésben
tört ki, s nekem pont ez kellett ahhoz, hogy ne bírjam tétlenül. Odarohantam a
barátaimhoz és segítettem Caranak felnyalni Harryt a földről.
- Még nem végeztem
– a végzős húsos ujjai az arcomnak ütköztek, s a következő pillanatban már én
magam is a földre estem. Forgott velem a világ.
Cara felnyögött s amikor oldalra sandítottam,
megértettem miért. Ő sokkal rosszabbul járt, mint én, hiszen a feje
nekivágódott az egyik vasból készült szekrénynek. A tömeg továbbra is némán
figyelte az eseményeket. Senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy segítsen a
földön fekvő elsősöknek, hiszen aki kiállt egy gólya mellett, az általában
elvesztette nehezen megszerzett hírnevét. Márpedig a gimnáziumban csupán ez
számított. Abban a percben rájöttem, milyenek az emberek, hogy mindenki csak
addig a barátod, amíg szüksége van rád, s amikor értéktelen lettél a számára,
akkor eldob, akár egy kinőtt ruhadarabot.
- Egy lánynak kell
megvédenie? Kár, hogy nem a birkózókkal barátkoztál össze. Szánalmas vagy, pont
úgy, ahogy a barátaid… Egy senki… gyáva!
McMillar abban az
évben elballagott, s a következő esztendőkben már minden sokkalta nyugodtabb
lett, legalábbis a számunkra, hiszen többé nem voltunk gólyák. Emlékszem,
a verekedés másnapján egyikünk sem ment iskolába, s az elkövetkezendő hetekben
Harry feltűnően kerülte Cara társaságát. Valahányszor meglátta, a másik irányba
fordult, s még a közös étkezéseink alkalmával is a lehető legtávolabb húzódott
tőle. Nem azért, mert haragudott rá, hanem mert szégyellte magát. Azt, hogy a
hőn szeretett lánynak úgy kellett látnia; kiszolgáltatottan, s hogy nem tudta
megvédeni a fejét ért ütéssel szemben. Magát hibáztatta, amiért össze kellett
varrni Cara fejét. S hiába beszélték meg a történteket vagy kismilliószor, azok
a pillanatok belevésődtek az agyába, ahogy az a bizonyos gyáva szó is. Valahányszor meghallotta, ez jutott az eszébe. - De te
egyből az alkoholba fojtottad azt a fene nagy bánatod.
- Ha nem vitted volna el tőlem az éjszaka közepén… -
utáltam, hogy az emlékek minden egyes kijelentésénél megrohamoztak, hogy aztán
maguk alá gyűrve rám kényszerítsék a rémképeiket. A tenyereimet lefejtettem
Harry karjáról, majd mérgesen magam mellé ejtve, ököl méretűre zsugorítottam
mind a kettőt. A szívem hevesebben vert, mint valaha, s szinte éreztem, ahogy
durván pumpálta a vérem. Az ereim, a vénáim, az egész testem lüktetett.
- Ha nem használtad volna ki, hogy részeg volt és téged
hívott fel…
- Nem használtam ki! – mióta itt volt, most először láttam az íriszeiben azt a bizonyos gyilkos hajlamot, s kellőképp össze is rezzentem indulatos kitörése
hatására. Alig ismertem rá, a szemeiben egészen más fény csillogott, s egy
pillanatig elgondolkoztam rajta: lehetséges-e hogy mind a hárman megváltoztunk
ez alatt a másfél hónap alatt? Hiszen annyi minden történt, jó s rossz dolgok
egyaránt. Komikus és tragikus események, élettel teli és megrökönyödött
másodpercekkel lettünk gazdagabbak. Rájöttünk, kik voltak az igaz barátaink és
kik utáltak minket kezdetektől fogva. Megismertük önmagunkat, hisz csupán az
ehhez hasonló események alkalmával bontakoztak ki az emberek igaz érzelmei.
Ráébredtem, hogy a szerelem kifakulhat, s ugyanakkor átalakulhat szeretetté; s
fordítva. - Én vigyáztam rá, amikor te nem voltál mellette. Hiszen a te
feladatod lett volna.
- Én vigyáztam is, de aztán hazajöttél és mindet
elrontottál – vetettem a szemére, akár egy kisgyerek és már egyre röhejesebbé
vált ez az egész „mi lett volna, ha”
stílusú ujjal mutogatás. Ha így
folytatjuk, nemsokára ott fogunk kilyukadni, hogy ha nem barátkozunk össze
annak idején, akkor megtarthatta volna magának, vagy ami még jobb: ha nem
született volna meg az egyikünk, akkor a másikunk gondtalanul tengethetné
mindennapjait. A kis hangocska nyugalomra intett, megmutatta, hogy mekkora
ostobaságot csináltunk már megint, hogy hasztalan volt a vádaskodás, hiszen nem
mi számítottunk, hanem Cara, mégsem fejeztük be. Csak szítottuk egymást.
- Ha tudott volna a levelekről, akkor nem lett volna
ennyire hurrikánszerű az érkezésem. Várt volna és nem csapta volna ki a balhét
– Harry széttárta a kezeit, majd egy apró fejrázást követően odasomfordált Cara
mellé. Ujjaival félénken érintette meg az ágyon fekvő jeges hercegnő bőrét,
mintha attól rettegett volna, hogy ezzel is fájdalmat okozhatott volna neki. Lágyan
cirógatta az arcát, majd egy lágy puszit nyomott a másik mozdulatlan ajkaira. –
Annyira sajnálom.
- El kellett volna hagynod – léptem mellé, majd kezemet óvatosan
a vállára helyeztem. Egy pillanatig úgy tűnt, mind a ketten lenyugodtunk, hogy
végre egyenesbe jött minden, de aztán ujjaimmal belemarkoltam a vállába, s egy
egyszerű mozdulattal elrántottam őt Cara közeléből. - Örökre, nem pedig
visszajönni, mert szeretethiányban szenvedett a kicsi lelkecskéd – gúnyolódtam,
s szenvtelenül csengő hangom akár a hangyasav, egy betontömböt is képes lett
volna átmarni.
- El sem mentem volna, ha elmondtad volna, hogy szeret –
sziszegte a fogai között, majd lelökte magáról láncként köré fonódó karjaimat.
- Nem érdemelted meg. Mindig csak bántottad. Most is azt
teszed. Tűnj már innen a picsába, és ezúttal vissza se gyere! – kiáltottam,
majd egy heves mozdulattal kinyitottam a kórterem ajtaját és szó szerint
kilöktem rajta. Nem érdekelt, hogy bárki megláthatta erőszakos cselekedetem,
már semmi sem érdekelt, hiszen az egyetlen ember, akit mindez idáig szerettem
épp a halálán volt és ez csakis Styles hibája volt. Gyűlöltem, s ez az érzelem
volt az, ami átvéve karom felett az irányítást, újra és újra taszított egyet a
velem szemben álló férgen.
- Mi folyik itt? – Nick hangja távolról érkezett, s szinte
fel sem fogtam szavai jelentését. Abban a percben mintha vérszemet kaptam
volna, s csak úgy, ahogy egy mérges dúvad, egy bika, én is vakon rohantam a
falnak, amint megláttam egy pirosan lengedező zászlót. Tenyerem ismételten
meglendült, azonban nem találtam célba. Harry egy jól időzített csapással
megvédte az arcát.
- Épp kiviszem a szemetet – löktem oda félvállról, azonban
ahogy Styles kikerült a figyelmem bűvköréből, rajtam csattant az ostor. A
szemem is megkönnyezte, ahogy csontos ujjai belevágtak a gyomromba, s a
torkomból egy halk, nyöszörgésre emlékeztető sóhaj szökött a napvilágra.
- Jogom van itt lenni, legalább annyi, mint neked, ha nem
több – Harry teljesen kivetkőzött önmagából, s szép lassan felismertem
tetteiben saját tükörképem. Kétségbeesett, és már nem léteztek számára olyan
fogalmak, mint határvonal, önmegtartóztatás vagy rettegés. Mintha rá jött volna
arra, hogy a félelem csak addig létezett, amíg hittünk benne, amíg elhittük,
hogy bármelyik óvatlan pillanatunkban kisemmizhet minket zsivány kezeivel. De
az igazság valahol egészen máshol gyökerezett; minden ember az ismeretlentől
rettent meg. A gyerekek nem attól ijedtek meg, mert sötét volt éjszakánként,
hanem mert nem tudták, mi várt rájuk az ágyuk alatt. A menthetetlen szerelmesek
nem attól reszkettek, hogy esetleg kikosarazhatták őket, hanem attól, hogy nem
tudták mit felel majd a másik arra a bizonyos Szeretsz? kérdésre. Harry nem attól félt, hogy örökre elveszítheti
Carat, hanem attól, hogy nem volt tisztában a másik állapotával, azzal, hogy
felfog-e még kelni valaha.
- Ha nem több? Ugye csak viccelsz? – már épp azon voltam,
hogy legyőzve a szavai által rám bocsátott bénító átkot, ismételten nekiessek
annak a kócos fejének, amikor Nick gyenge hangja megállásra késztetett.
- Figyelj Will… szerintem igaza van – nehezére esett a
szemembe mondania, ezt az is bebizonyította, hogy kijelentését egy
megkönnyebbült ám félénk sóhaj követte. Ujjaival körözve, egy vízparti malom
lapátjaihoz hasonló mozdulatsorozatba kezdett, majd amikor kikerekedett
szemeimmel s szótlanul bámultam reszketeg alakja felé, egy köhintés kíséretében
kihúzta magát. Barátságos vonásai megkeményedtek, s határozott kiállással
folytatta szónoklatát. - Hiszen ő is Cara barátja. Régebb óta ismeri, mint mi.
- Komolyan? – kezeimet színpadiasan tártam szét;
hitetlenkedve. Fejem enyhén a plafon felé döntöttem, s egy gúnyos szemforgatás
után rosszallóan meredtem az állítólagos barátom felé. Támogatnia kellett
volna, segíteni abban, hogy kidobjam a kórházból azt a semmirekellőt, de ő mit
csinált? Ellenem fordult. - Megáll az eszem! Már téged is úgy manipulál, mint a
londoni ribancokat?
- Will, állj le! – Haydn tenyere a vállamra siklott, de
annyira kiborultam, hogy képtelen voltam elviselni égető érintését. Fájt, ahogy
hozzám ért, s ezért azon nyomban el is löktem magamtól. Dühösen csörtettem
végig a folyosón, hol az egyik, hol a másik irányba, miközben természetellenesen
nagy késztetést éreztem a földhöz lakatolt székek felborítására. Pusztítani
akartam, ahogy a felém lökött szavaik engem pusztítottak. - Nick nem mondott
semmi rosszat.
- Hát már te is?
- Harry? Harry! Istenem, el sem hiszem… - Jane átszelte az
italautomata és a tékozló fiú közötti távolságot, hogy aztán kényelmesen
belevethesse magát a másik karjaiba. Ökleim szabályszerűen összeragadtak,
hatalmas buzogányokat kreálva, s a méreg, mely már így is szétfeszített
belülről egyre csak tovább terjedt a szervezetemben. Hát nem volt neki elég Cara? Most
már Janet is meg akarta szerezni? - Amikor megláttam Niallt, ahogy a kocsival
bajlódott… - habogta a szőkeség s egy apró puszit nyomott Styles arcára, aki
szorosan magához ölelve őt, összeborzolta Jane dús loknijait - nem is reméltem,
hogy te is itt leszel. Annyira örülök.
- Mi ez a nagy veszekedés? – Gemma, szúrós szemekkel nézett
végig társaságunk minden egyes tagján majd Harryéhez oly hasonló zöld
íriszeivel fogva tartotta a tekintetem. Pillantásai, akár egy, a fejem fölött
lengetett bárd, lecsaptak rám, mintha még sosem hallottak volna a kegyelem
szócskáról. Kezeit szorosan összefonta mellei alatt, s még akkor sem hagyta
abba megvető diskurálásomat, amikor Jane elengedve Hazzát, az ingerült lány
irányába lökdöste barátját.
- Will nem engedi be Harryt… - mérges pillantásokat küldtem
Nick felé, aki egy pillanatra elhallgatott, mintha a torkán akadtak volna a
szavak, de végül sikerült erőt gyűjtenie a folytatáshoz, s egy „bocsi, de nincs igazad” grimasz után
megválaszolta az idősebb Styles kérdését - szerinte nincs joga meglátogatni
Carat.
- Tényleg? – Jane hangja tüzes vasként nyomódott a
testemnek, s hitetlenkedő dallammal átitatott kérdése elbizonytalanított eddig
szikla szilárd elhatározásomban. Lassan elém sétált, majd ahogy rám emelte
égszínkék íriszeit, menten megszűnt körülöttünk a világ. Talán Caranak tényleg
igaza volt akkor a Kávézóban, és végre el kellett volna döntenem mit is
akartam. Hogy kit is akartam. Hogy ki felé húzott a szívem.
- Én… - habogtam, mint egy megszeppent kislány - hiszen
miatta jutott ide. Miatta eszméletlen. Miatta nem akar felkelni – jobb karommal
a mögöttünk elterülő ajtó felé böktem, de Jane csalódott fejcsóválása láttán
elment a kedvem a további veszekedéstől. Még mindig képtelen voltam felfogni,
hogy ez a szöszke lány ilyen hihetetlen dolgokat hozott ki belőlem már magával
a jelenlétével, de a közelében egyre többre és többre vágytam belőle.
- Ez nem teljesen igaz. Mindenki hibás. Én is az vagyok… -
motyogta az orra alatt, s lehajtott fejével a mellkasomnak dőlt. A könnyei
lassan siklottak végig az arcán, ezt már anélkül is tudtam, hogy rám nézett volna,
hiszen ismertem, s remegő testéből ezt a következtetést vontam el.
- Nem, Jane! Te senkinek sem ártottál – suttogtam a fülébe,
majd egy apró, szeretetteljes s hosszúra nyújtott puszit leheltem mézszín
tincseire. Ujjaimmal lassan cirógattam felkarját, ezzel próbáltam nyugtatni a
napok óta ramaty állapotban tengődő lelkivilágát.
- Sokat jelent, hogy így gondolod, de attól még nem lesz
igaz. Hiszen láttam, ahogy egymás után vágyakoztak, mégis csöndben maradtam. Ki
kellett volna nyitnom a szám, ahogy mindig is tettem. A divat helyett erről
kellett volna beszélnem – magyarázta, s a végére már annyira hadart, hogy
egyetlen árva mukkot sem értettünk belőle. Gemma, aki eddig Harry mellett állt,
lassan mellénk lépkedett, végül magához ölelte zokogó barátnőjét.
- Én hívtam haza Harryt. Én rágtam a fülét, hogy menjen
utána… - vallotta be, eddig eltitkolt bűnét. Mindenki őt bámulta, de senki sem
szólalt meg; hiszen a csend sokkal többet mondott, mint arra egymilliárdnyi szó
képes lett volna. Lassan, de biztosan megfogalmazódott bennem egy hasonló
gyónás, de vele ellentétben nem volt elég bátorságom megformálni az önvádló
mondatot. Féltem, ha megtettem volna, akkor igazzá vált volna. Hogy akkor
mindenki elítélt volna s végül azt a maréknyi embert is elveszítettem volna,
akik megmaradtak nekem. Szükségem volt rájuk, jobban, mint bármikor ezelőtt.
- Láttam, hogy boldogtalan, de sosem segítettem rajta… -
Haydn megsimogatta Jane buksiját s küldött felé egy biztató, ámbár keserű
mosolyt. Én miért nem láttam, hogy boldogtalan volt mellettem? Ennyire
elvakított volna az iránta érzett szerelmem? Csak magammal törődtem, pedig vele
kellett volna, szeretnem kellett volna, elengednem, amikor már csak kényszerből
volt a barátnőm. Hagyni, hogy szárnyaljon, nem pedig visszarántani,
valahányszor lábujjhegyre emelkedett.
- Hagytam, hogy Harry elmenjen, pedig a buli estéjén
láttam, ahogy Cara sírva sétált haza… - Nick volt a soros a nagy bejelentések
listáján, s kikerekedett szemekkel vettem tudomásul szavait. Látta? Látta,
amikor Cara sírva sétált haza? Én még csak nem is tudtam róla, hogy aznap
ennyire összetört. Bűnbánóan haraptam be alsó ajkam, míg tekintetemmel az
egyetlen – rajtam kívül, természetesen – személyt bámultam, aki még mindig
csöndben nézte az előtte zajló eseményeket. Nem szólalt meg, csak nézett ki a
fejéből, miközben feltehetőleg a gondolatai, az emlékei közt kutatott. Talán a
megfelelő szavakat kereste vagy a legfájdalmasabb tettét.
- Elhagytam…
- Tudtam, hogy mást szeret, de nem engedtem szabadon – nem
engedtem, hogy Hazza befejezze a monológját, hiszen mind tisztában voltunk a
tetteivel, engem pedig nagyon idegesített a folytonos önsajnáltatása. Nem ez
volt a legnagyobb bűne, hanem a gyávaság. - Magamhoz láncoltam és önző mód csak
magamra gondoltam.
- Látod, mind hibásak vagyunk, mégis bent voltunk nála.
Harrynek is ugyanolyan joga van hozzá – Jane megfogta a kezeimet és kihúzva a
rögtönzött tömegből, rám hajtotta a fejét. A vállam súrolta a haját, ahogy
beszippantottam jellegzetes, virágillatú parfümjét, s pár perc néma gondolkodás
után végül a következő szavak hagyták el a számat:
- Igazad van.
Lazán megrántottam
a vállam s közel húzva magamhoz Jane testét, hüvelykujjammal végigsimítottam
kipirult arcán. Enyhén könnyáztatta szemei boldogságtól csillogtak;
megkönnyebbüléstől. Ajkaimmal gyengéden érintettem az övét, majd egy mohó
csókot adtam a szájára. Annyira sokat jelentett nekem… talán tényleg belé szerettem.
- Köszönöm.
Ahogy a karjaimba
zártam legszívesebben megállítottam volna az időt, de sajnos, mint sok minden
máshoz, ehhez sem volt elég erőm. Hallottam, ahogy Harry résnyire nyitotta a
kórterem ajtaját, s láttam, ahogy eltűnt mögötte, s azt is, amikor megérkezett
az ír barátja. Gemma és a szöszi elvonultak egy valamivel elhagyatottabb
folyosóra, s ahogy Haydn és Nick megkeresték a férfimosdót, egyszer csak arra
lettem figyelmes, hogy rajtunk kívül mindenki eltűnt, ezzel megalkotva számomra
– számunkra - a legmegfelelőbb pillanatot.
- Jane… - kezdtem félénken, mire az ölemben tartott lány
rám emelte íves pillákkal keretezett szemeit – emlékszel még arra, amikor
megkérdezted, mit érzek pontosan? Mit érzek irántad? – sután bólintott, de
egyetlen árva hang sem jött ki a torkán, mintha attól félt volna, hogy tényleg
válaszolni fogok. S én pont erre készültem. – Érdekel még?
- Ha azt mondom nem, elhinnéd? – próbálkozott, s ezzel egy
őszinte mosolyt csalt az arcomra.
- Még szép, hogy nem – azzal egy apró puszit hintettem a
fejére. – Ha azt mondom szeretlek, elhinnéd?
- Még szép, hogy nem – replikázott, azonban az ő mimikái
sokkalta inkább egy zivatar előtti égre, mintsem egy napsütötte rétre
emlékeztették az embert. Ujjaimmal beletúrtam kissé kócos hajába, majd amikor
kisimítottam a szemeiből egy oda nem illő tincset, lassan a füléhez hajoltam s
a következőt suttogtam bele; egy édes kis semmiséget, mely abban a pillanatban fontosabb
volt bármi másnál:
- Pedig el kéne, hiszen igaz. Szeretlek.
Drága Bloggerinák!
VálaszTörlésEl sem hiszem, hogy nem sokára vége a történetnek, hisz én csak most találtam rá.
Mint ígértem egy újabb csodás blogot olvastam el tőled - amiben közre működsz -, és mint ígértem kommentet is írok. Mivel még mindig a rész hatása alatt vagyok, így nem igazán tudok valami normális kommit összeszenvedni neked. Mikor befejeztem a részt egy szó jutott egyszembe, és egy kérdés. A szó nem más mint a P.E.R.F.E.C.T. A kérdés pedig: Mikor fogok én így fogalmazni mint te(ti). Hihetetlen ahogy összedolgoztok krisztivel, akiről eddig nem hallottam ( legnagyobb sajnálatomra), de biztos, hogy az ő blogjait is fel fogom keresni, és aww *~* na szóval imádtam. Tudom nem sokat segít a vizsgádban, de SOK SZERENCSÉT! :* Alig várom, hogy ismét vasárnap legyen! <3
Ui: Bocsi a helyesírási hibákért. :|
Ölel
Bells
Drága Bells!
TörlésÉn pedig azt nem hiszem el, hogy ilyen hamar sikerült átverekedned magad ezen a rengeteg, hosszú fejezeten! Nem semmi, minden elismerésem a tied <3 és hálásan köszönöm mind a kettőnk nevében, hogy vetted rá a fáradtságot.
Köszönöm, köszönöm és köszönöm. Annyira aranyos vagy, pedig egyáltalán nem lett tökéletes, úgy érzem túlzol. Hidd el, nem csinálok/lunk semmi extrát, csupán leírjuk a gondolatainkat. Tudom, hogy neked is menne (apropó, én például már több mint két éve kezdtem, és az elején csapnivaló voltam). Örülök, hogy általam rátaláltál Krisztire, ilyenkor mindig mosolyognom kell.
Köszönöm a jó kívánságot, képzeld, sikeresen átmentem a vizsgán, méghozzá 71 ponttal (ami azt jelenti, hogy a max tízből csak négyet hibáztam). Egyébként szerintem nem is volt benne helyesírási hiba, ha mégis, akkor nem tűnt fel, ilyenkor nem is nézem :) <3
Millio puszi Xx
Drága, legkedvencebb Bloggerináim!
VálaszTörlésJaj, megint könnybe lábadt a szemem, szerintem a sok fantasztikus rész közül, amit kiadtatok a kezeitek közül, mégis ez a legszebb... Mindenki együtt van, mindenki bevallja, hogy mit csinált, hogy hogyan ártott Carának. Nem tudom, ez annyira meghatott, hogy hihetetlen. Ahogyan az is, hogy végre Will megváltozott. Oké, talán nem annyira szembetűnő a többieknek, de akkor is. Az, hogy szereti Janet, a fejezet legaranyosabb fordulata komolyan. Imádom őket! Ahogyan Titeket is természetesen, hiszen Ti írjátok! Köszönöm is, kedvenc blogom! <33333333333
Millió puszi & ölelés, Azy
Édes, drága, túlzó Azym!
TörlésNagyon szépen köszönöm, örülök, hogy eddig ez tetszett a legjobban, én is imádtam, minden egyes sorát. Will igazából nem most változott meg, mert egész idő alatt folyamatosan formálódott. Ő a kedvenc karakterem, mert vad, és minden dühöm beleírhattam, minden gonoszkodást. Én is nagyon szeretem, ahogy szereti a szőkeséget. Igazából ez a szál leginkább Kriszti érdeme, én csak leírtam a saját szemszögemből. Mi is nagyon-nagyon szeretünk téged. Hihetetlen vagy, mondtam már?! <33333
Millio puszi Xx