52. fejezet: Hiszek benne

Drága Olvasóink!

Sajnálom, amiért ismét ilyen későn kerül kirakásra a rész, de mivel máson dolgoztam csak most jutott időm arra, hogy átolvassam és kitegyem. Remélem, nem haragszotok! Annyira hihetetlen, hogy már nincsen olyan sok hátra és, hogy a kulisszák mögött már régen befejeztük, megírtunk minden egyes fejezetet. Szeretném mind a kettőnk nevében megköszönni azoknak, akik támogatnak bennünket, nagyon sokat jelent nekünk, hogy mellettünk álltok. Nagyon köszönünk mindent, a részhez jó olvasást kívánok! :) <333

Szoros ölelés,

kriszty96

...............................................

Hiszek benne

„Mondják, hogy a szem a lélek tükre. Elárulja, ha belső vívódásunk támad. Akkor vajon mi a szívé? Az összetörés? A széthullás? Gyötrődés a kínban? Hogyan tudnánk megkülönböztetni a Jót és a Rosszat, ha érezzük a bizonytalanságot, a tehetetlenséget az önzésünk miatt? Hiszek benne – gondolta magában a szív, de mit is ér mindez, ha a változás szele messzire jár, elsuhant a távolba, ahol lehetetlen utolérni. A hit talán segít átvészelni megannyi álmatlan éjszakát, felszáríthat rengetek sok könnyet, elapaszthatja vajon valaha is azokat? Képes lesz a szívünk megnyugodni, az izmaink ellazulni, a lelkünk hinni abban, hogy még minden jóra fordulhat? Vajon megtörténik ez valaha is?”

Harry Styles 

  Miért kell olyanokat elveszítenünk, akikkel együtt öregedtünk az évek során? Miért csábít el mindenkit egy másik út, egy egészen más életkép, ha a személy, akire lesújtott egyáltalán nem ezt a véget érdemelte meg? Miért kell szenvednünk a hiánya miatt, amikor mellettünk a helye, mintsem az a feladata, hogy távol legyen tőlünk? A szívünktől?

  Nem tudtam eldönteni, fel nem bírtam fogni még hetek elteltével sem, hogy miért alakult így ez az egész. Csak magamat tudtam okolni, hiszen ha nem mentem volna el, ha nem hagyom itt és kicsit még makacsabb lettem volna, most nem kellene attól tartanom, hogy a sötétség után már sosem bújik elő a pirkadat. Hogy soha, soha többé nem látom mozognia kezeit, nem látom, ahogyan magához öleli azokat, akik sokat jelentenek neki, nem mosolyog, az arca többé már nem lesz rózsaszínes árnyalatú a vér tombolásától az ereiben. Talán többé már fel sem kel, nem látom majd a szemében a dacosságot, ami felemészt, nem látom, ahogyan felröppen lelkének tükrében a kétely a tetteim felől, azt, hogy makacsul ragaszkodik az új fennálláshoz. Mindent elviseltem volna, még azt is, hogy eltaszít, ellök, és mindennek elhord, csak, hogy közöttünk legyen még ezt is vállaltam volna. De hiába minden szó, az összes könny, amit elhullajtottam Ő nem tért vissza. Talán soha nem is fog.

  Gondterhelten ültem a széken, kezeim között nagyapa naplóját szorongattam, közben a harmatcseppek és a dér beszivárgott a résnyire nyitva hagyott ablakon. Az egész szobát elektronikai gépek csipogása töltötte be, halk légvétel az ágyon fekvő lánytól. Az én tüdőm is a levegővétellel küszködött, szaggatottan szippantottam magamba némi oxigént, éppen csak az elegendőt. Ujjaim remegtek, görcsösen markolászták a már napok óta viselt pólóm csücskét, ami tettem nyomán gyűrődésekben végződött. Hallottam, ahogyan a kinti lágy levegő ölén több autó halad el, a kipufogógáz csípte a már így is kivörösödött orromat és szememet, néhol kacagó hangok, örömteli aktusok, szeretetteljes beszélgetések hangoztak fel. Állandóan megremegtem, amikor ezeket a neszeket meghallottam, arra gondoltam közben velünk miért nem osztozik meg az öröm, a szabadság érzése? Miért kerül el bennünket ilyen nagy kanyarban?

  - Jól van? – hallottam meg egy aggódástól túlcsorduló hangot miután Anyu kilépett Cara új kórterméből. Nem is olyan régen áthozatták egy másikba, hogy megfigyelés alatt tudják tartani és csak valami csodának és az akaratosságomnak köszönhettem, hogy egyáltalán beengedtek hozzá. Túl makacs voltam, nagyon is mellette akartam lenni és bíztam benne, hallja, amit mondok. Hogy az összes szavam eljut a tudatáig és egyszer talán majd elkötelezi magát a valóságnak, hogy visszatérhessen közénk. Hát, ez a vágyálom nem tűnt megvalósulni, nem akart egyáltalán felkelni, újra megpillantani a fényt.

  - Igen – szipogta Anya, ahogyan vállam felett hátratekintettem a hatalmas üvegablakon át, amelyen most a roló nem volt leengedve, így belátást engedett a kórterem fehér falai közé, láttam miképpen Rob féltő pillantása végigcikázik alakján. Anyu sírása egy percre sem lankadt úgy tűnt, hogy az csak az idő haladtával felerősödni vágyik ezzel még inkább elkeserítve nem csak a nevelőapámat, hanem engem is pedig voltaképpen tudatosult bennem, hogy a témájuk szóban forgó személye én magam vagyok.

  - És te? – kérdezte, kezei megremegtek a törzse mellett, tekintete elhomályosult, ahogyan Anyu megrázva a fejét ezúttal zokogásban kitörve csak még inkább nehezített tüdejének munkáján. – Gyere! – felé nyújtotta a kezét és alighogy Anyu elvezette övét az oldala mellől Robin utána kapott és szorosan a mellkasához ölelve tartotta az reszkető édesanyámat, aki egyre és csak egyre a könnyeit nyelte el a szájában, miután minden egyes csepp végigfolyt az arcának mentén.

  Könnyeimmel küszködve vezettem el róluk a tekintetemet, visszafordultam a nyugodtan alvó lány felé, ismét kezem ügyébe került a napló, majd torok köszörülve szólásra nyitotta a számat. Egyetlen szó sem hangzott el a torkomból, nem tudtam mit mondhatnék még annyi vallomás után, mint amiket az elmúlt napok során tudattam vele. Már nem tudtam mit mondhatnék, amivel megadhattam volna az esélyét annak, hogy valaha is felébredjen. Hogy visszatérve közénk folytasson egy olyan életet, amit mindnyájan figyelemmel kísértünk volna azért, hogy többé ne eshessen bántódása. Ha tudtam is, hogy London habár távol van még ennyi messzeségről is nyomon követtem volna a lépteit, áthágva ezzel a közöttünk lévő űrt.

  De ehhez muszáj felébredned, Cara, gondoltam magamban és reménykedtem abban, hogy a szíve mélyén hallja a kérlelő soraimat. Egy pillanatra megérintettem az ujját, végigsimítottam a kézfején, majd az arcára vezettem a tekintetemet, de nem történt semmi. A várt reakció elmaradt, helyette továbbra is csak mozdulatlanul feküdt, kezéből változatlanul is csövek lógtak ki, ahogyan infúzióra tették és gépekre kötötték, hogy figyelemmel tudják kísérni az egészségi állapotát.

  Homlokára könnyed csókot leheltem, majd eltávolodva tőle visszavetettem magamat a kényelmetlen fotelbe, s hosszas töprengés után fellapoztam a keménykötésű naplót.

  - Egyszer egy ember azt mondta nekem, hogy az álmaink azért vannak, hogy valóra váltsuk őket. Ha pedig egy nem válik valóra kutassunk fel egy másikat. Az mindig beválik – pilláim alól sandán feltekintettem rá, hátha reagál az elmondott, számára is ismerős szavakra, de megint csak nem történt semmi. Egy ideig figyeltem, ahogyan a beáradó nap megvilágítja és fakóbbá teszi göndör fürtjeit, miközben porcelánteste csak még fehérebben tündököl a természetes szikrázásban.

  Elkeseredetten hajtottam le a fejemet, szórakozottan folytattam tovább, közben erősen azon voltam, hogy a könnyek ne csapongjanak ki a szemeimet át.

  - Nagyapa elképesztő figura volt, tudom, hogy te is szeretted. Szerinted hallja most az, amit mondunk? – többes számban beszélésem közben rávezettem a tekintetemet, válaszra vártam tőle, de nem jelentkeztek felelő aktusok. A néma csend leszállt a kórterem összes szegletére és fogságban tartott minden egyes aktust, mígnem ismét összeszedve magamat megint elnyíltak az ajkaim, amikkel gyatrán fogalmaztam meg a szavakat. – Olyan furcsa, hogy mind a ketten a tanácsain nőttünk fel és folyton ezt a könyvet bújtuk, most pedig…- a még mindig ujjait szorongató kezem megremegett, a szavak a torkomra fagytak, riadalom ült ki minden egyes vonásomra. Az ajkamba harapva tartottam vissza a sírás hangzatát, igyekeztem erősnek mutatni magamat, de már nem álltam távol attól, hogy én is zokogásban törjek ki, akárcsak Anyu. Elengedtem Cara kezét, távolabb húzódtam tőle, hogy ne érezze meg rajtam a még inkább a feltörekvő fájdalmat.

  Hosszú ideig a távolt vizslattam. Tanakodtam azon mit mondhatnék még, mi lenne a helyes cseledet útja? Morfondíroztam azon mit fogok tenni, ha nem úgy alakul majd minden, ahogyan az mindenkinek megfelelő volna. Zavartan ráztam meg a fejemet, elkeseredett fejrángásomtól még inkább összeomlottam, lassacskán lehámlott rólam a kitartásom felfedve ezzel a bőröm hegeit, amik mindaddig nem fognak beforradni, míg az életem végre ismét értelmet nem nyer. S ez Cara nélkül lehetetlennek tűnt. Nem volt más csak puszta vágyálom.

  - Szeretnéd, hogy olvassak még neked? – halványan mosolyogtam rá, ám mosolyom az arcomon csücsülő fájdalomnak köszönhetően inkább kínlódó fintornak hatott, mintsem felszabadult vigyornak. Mély levegőt véve megemeltem a naplót, lapoztam pár oldalt, így a szemem megakadt egy nagyon is ismerős megállapításon. – Az értékeket te magad, te halandó sosem tudod befolyásolni, együtt kell élned a tulajdonságokkal, meg kell szoknod azokat. Az egyetlen út az, ha kitanulod és tudsz azonosulni azoknak irányításával, csak így lehetsz boldog. Ez képtelenség! – csattantam fel idegesen, odébb löktem a naplót, ami tettem ellenére nem záródott be csak pár lappal hátrébb fedte fel a sorait. Tehetetlenül közelebb húztam a székemet az ágyához, így az ülőalkalmatosság lába csikorgó hangot adott ki magából, amíg el nem értem Carat és végigsimítva a homlokán hagytam pár könnycseppet megeredni a szememből. – Bár a fejedbe látnék most, bár tudnám, hogy mire gondolsz. Hogy hallod-e egyáltalán, amit mondok. Cara, adj valamilyen jelet! – fejem a mellkasára hanyatlott, hallgattam, ahogyan ütemesen verő szívének hangja és a gépek robaja keveredett egymással. Egyéb nem történt. Még csak a légvétele sem volt szapora, könnyeden jutott oxigénhez, teste olyan volt, akár egy élethűn megformált viaszbábú. Csened és mozdulatlan.

  Percekig rajta nyugtattam a fejemet, hallgattam szívének egyenletes dobogását. Végül felemelkedett a fejem, törzsem kiegyenesedett, majd hátamat a fotel támlájának vetetve tenyeremben rejtettem el kínlódó arcomat, ami tocsogott a fájdalomban. Féltem megint ránézni, tartottam tőle, ha felnyílnak a szemeim csak még inkább sírok majd. Azzal nyugtattam magamat, hogy szüksége van rám, a támogatásomra, a támasza akartam lenni nem az, aki eltántorítja attól, hogy visszatérjen közénk. Erőt vettem magamon, kiegyenesedtem hanyag testtartásomból, majd tekintetem Carara siklott, miközben automatikusan a könyv után kutattak az ujjaim. A kinyílt oldalánál folytattam tovább az olvasást.

  - Emlékszel erre? Ha a könny száraz arcra tapad, akkor azok a cseppek biztosan nem lehetnek valódiak. Valódinak csak akkor nevezünk valamit, ha azt az érzelmet teljesen át tudjuk érezni, ha a miénké tudjuk tenni – még csak rá sem néztem, már előre tudtam mi fog történni; semmi.

  Az orrom tövét dörzsöltem, leigáztam a bennem feltörekvő kálváriát, ami belülről kezdetlegesen akart felemészteni.

  - Tudom, hogy nem tesz jót neked, ha ezt hallod, de tisztában kell lenned azzal, hogy mennyien szeretünk – felemeltem az ágyon mereven nyugvó kezét és az enyémek közé véve cirógatni kezdtem annak tetejével együtt a tenyerét is. Eljátszadoztam az ujjaival, tanulmányoztam az összeset, holott már jól ismertem minden egyes porcikáját. Jobban, mint valaha bármelyiket is, pedig az Övé csak rövid ideig lehetett az enyém, ha egyáltalán az volt valaha is. – Tudom, ostobaságot követtem el, megbocsáthatatlan az egész, de ezért nem dobhatod el az élni akarásodat. Cara, neked élned kell! – lehajtott fejem felemelkedett, tekintetemet elvontam a padlóról és a mélyen alvó lány alakjára fektettem, mindeközben a hangom felemelkedett, hogy tudatáig hatolva rávehessem a felébredésre. Vártam egy kicsit, hátha történik valami, de a várakozás annyira kínzó és felesleges volt, hogy azt hittem beleszakadok. – Ha nem is miattam, akkor a családodért, az édesanyádért, értük – suttogtam lesütött pillákkal, képtelen voltam ránézni még mozdulatlanságának ellenére is, mert belül azt éreztem nagyon is hallja azt, amit mondok neki. Remélhetőleg annyira, amennyire szerettem is volna. – Nem hagyhatsz minket kétségek között gyötrődni. Csak gyere vissza, hordj el mindennek, ha attól jobban érzed magadat. Kérlek!

  Szavaim közben a torkom a négyszeresére dagadt, ereimben a vér csak még inkább lüktetett, mozdulatlansága és szótlansága ellenére is éreztem, ahogyan ujjának megérintése nyomán felperzselődik a bőröm. Minden kívánság elhalt bennem, amint lelki szemeim elé vándorolt az elutasítása, az undorodása, amit személyem iránt generált.

  - Sosem tudhatjuk, hogy az érzelmeink mikor pusztulnak el, hogy egyáltalán megérik-e a tavaszt – idéztem fel magamban Nagyapa egyik lekörmölt életszemléletét, aminek évein át sokszor hangot is adott. Nem győzte nekem ismételgetni, hogy nem szabad elveszni hagynunk a vágyat, ha az él bennünk a szerelem után, mert az könnyen olyan törékeny lehet, hogy a mi magunk tenyerében foszlik darabokra. Ketté is törtem a tenyeremben, majd hagytam, hogy martalékát, azaz porát magával ragadja az első szellő.

  Miközben beszéltem ki és benyitottam-csuktam a kezeimet. Sokszor viszont az ököl motívuma volt a mérvadó mozdulatom.

  - Már az sem érdekel, ha többé hozzám sem szólsz, csak nyisd ki a szemedet, okozz örömöt anyukádnak, ő nagyon aggódik érted. Meg kell őt védened, Cara – a tincseivel játszottam, ahogyan ismételten felidéztem pár különleges sort, amit már kívülről fújtam. – Mindig védd meg azt, ami a tiéd, mert, ha hagyod, hogy az irányítás kicsússzon, a kezedből könnyen abba a jelenetbe csöppenhetsz, hogy a szeretett lény átbújik egy korláton, amihez a te tested túl vaskos, hogy követni bírd őt.
Én ezt tettem veled kapcsolatban, jegyeztem meg magamban keserűen, mert hangosan elmondani képtelen voltam, ehhez már régen megfogyatkozott az erőm.

  Vártam, ismét várakoztam valamiféle reakcióra, de egy sem adódott. Felére csökkent bennem a bizakodás, ami már az egésznek így sem volt az ötven százaléka, csak pár cseppnyi martaléka az egykor oly soknak. Cudarabbul éreztem most magamat, mint akkor, amikor majdnem elköteleztem az életemet Bobnak, hogy azt csinálhasson velem és a lányával, amihez csak kedve szottyan. Hogy úgy rángasson, akár egy marionett bábút. Rosszabbul voltam, mint életemben eddig bármikor. Úgy éreztem, hogy kihunyt egy csillag fénye, ami már kétséges, hogy valaha is úgy fog tündökölni, akár egykoron. Az én Csillagom.

  - Meg kell védened attól, hogy fájjon neki ez az egész – szólaltam fel percek elteltével, sokkal fakóbban. Halántékomat masszírozva próbáltam meg megnyugodni, de kezeim reszketése nem segített semmit. Csak még inkább a félelmem alá adta a lovat és a mélybe lökött. – Gyere vissza és fakaszd mosolyra, ne engedd, hogy többet sírjon. Tudom, hogy nagyon sokszor veszekedtetek, nem volt köztetek normális anya-lánya viszony, de szeret téged és te is szereted őt. Ne tedd még inkább szomorúbbá azzal, hogy senkinek még csak az érintésére sem reagálsz – mintha csak még inkább rátett volna egy lapáttal meg sem moccant, mint ahogyan eddig sem, miközben simogattam a falfehér arcát, amely úgy festett, mintha kiszívták volna belőle az életet. Én voltam az, aki megfosztotta attól, miattam történt az egész.

  Azon tanakodtam mennyire is nem érdemlem meg Őt, miközben ujjaim elvándoroltak az arcáról és a combomra hullajtva őket, fejemet a szék támlájának tetejéhez döntve lehunytam a szemeimet és a bájos sötétséggel farkasszemet nézve éreztem, ahogyan a meleg könnyek megszületnek a pilláim alatt, majd kihasadt a tok, ami lakat alatt tartotta őket. Végül a cseppek alakot öltöttek, megeredve szlalomoztak végig az arcomon egészen a szemem sarkától az állam alsó vonaláig, közben az összes maró, átlátszó csíkot hagyott maga után a bőrömön.

  - Van egy lidércnyomás, ami álmok útján ver léket az elmében. S csak a szívtől és a szándéktól függ, az milyen formában vág vissza az ember életében – idéztem ismét, mondatom végére elcsuklott a hangom és csak alig tudtam összeszedni magamat, rákötetezni az ajkaimat, hogy tovább folytassam a beszédet, amire valójában nagyon is vágytam. Ha Ő már nem tud hozzám szólni, akkor legalább én legyek az, aki nem hagyja, hogy a némaság mindkettőnket felemésszen. – Láttam az egészet, Cara. Megálmodtam. Vitatkoztunk aztán az a kocsi… borzalmas volt – a mondat közepén megbicsaklottam, ujjaim megremegtek, majd görcsösen fogtam velük közre a fotel karfáját, szüntelenül azért rimánkodva, hogy ez a rémálom mihamarabb véget érjen. Nem akartam az elmúlást, csak azt akartam, hogy velem legyen, mert minden percben sírtam azokért az időkért, amiket együtt töltöttünk el és zokogtam azok miatt, amiket nem közösen élhettünk meg. – Nem akarom még egyszer ezt látni, csak azt, hogy pirospozsgás az arcod, hogy felnyílnak a szemeid, megszólalsz és átöleled a szeretteidet, akik mind rendületlenül itt vannak a kórházban, melletted – szepegve töröltem meg az orrom alját a pólóm ujjával, majd idegesen fürtjeim közé túrva a combomra hajtottam a fejemet, amelyben kinyitva pihent a vaskos napló. A megpillantott sorok hatására erősen elkerekedtek a szemeim. – Ha valakit egyszer a szívedbe zársz, azt sose tudod kiűzni onnan, történjék bármi – hirtelen magam előtt láttam azt az estét, amelyen Ő maga olvasta fel ezeket a lekörmölt sorokat. Amikor hosszú hálóingjének fodrai árnyékot vetettek a halovány fénysugár foltjain.

  Úgy éreztem minden összetörik bennem, hogy képtelenné válok levegőt venni, hogy a szívem összezsugorodik és a vérem sem lüktet már tovább az ereimben. Talán erre lenne szüksége? Hogy vagy még ezerszer elismételjem neki mennyire fontos is a számomra? Hogy mennyire is szeretem Őt, hogy szerelmes vagyok belé, akármi is történt és akármi is fog majd történni a jövőben?

  Lassan felemeltem combom felületéről a fejemet, az ágya mellé térdeltem és két kezem közé véve az Övét puha csókol leheltem a tenyereibe, majd a kézfejére is, de megint csak nem reagált. Mintha csak egy egyszerű szobor volna, aki rideg ahhoz, hogy megérezze más iránta táplált gyengéd érzelmét. Nem érezte azt, amit én.

  - Szeretlek. Szeretlek, Cara – vallottam meg a legféltettebb érzelmemet, amivel már nem most tudatosítottam először, miközben kíméletes simítással jutalmaztam meg bekötött karját, ami kis karcolás volt ahhoz képest, amely csatát az elméje vívott meg a tudatában önmaga érzelmeivel szemben. Ezt a makacsságot pedig meg kellett törnöm ahhoz, hogy visszatérjen közénk, hogy újra velünk legyen, ismét éljen. Hogy még sokszor láthassam a vidám mosolyát, ami dagad az élettől. - Lehet, hogy te már nem hiszel ebben és teljesen meg is tudom érteni a dolgot, de kérlek, ne tedd ezt velünk. Szarok rá arra, ha áttaposol rajtam, nem érdekel. Csak azt akarom, hogy jól légy. Hogy visszatérj hozzánk! – nem véletlenül nem mondtam azt, hogy hozzám mivel abban már csak bízni sem volt erőm, hogy valaha is megbocsájt nekem. S ez mind értelmét is veszítette, amikor veszélybe kerültek már nem pusztán csak az érzelmei, hanem Ő maga is.

  Visszabotorkáltam a fotelig, levetettem rá összecsuklani készülő testemet, éreztem, ahogyan a lábaim majdnem kicsúsztak alólam, már csak percek kérdése volt, hogy nem terülök el a kemény padlón és vesztem el az eszméletemet.

  Az élet maga a pokol, s ha nem vagy őszinte, gyáva módon elhallgatsz, érzelmeket könnyen azzá válhatsz, ami addig nem voltál, és sosem akartál lenni. Önmagad árnyéka! 
Aprólékosan végiggondoltam magamban a változatosság kedvéért általam megírt sorokat, miközben hallottam, ahogyan az ajtó felnyikordult, majd a zsanéros tárgy vissza is siklott a tokjához közel egyetlen rést sem hagyva magán. A váratlan vendég cipőjének kopogása hangos ricsajt teremtett a szobában, ahogyan választékosan nekicsapódott a kőnek. Kipp és kopp.

  - Harry – kezét a vállamra helyezte, majd erősen megszorított, de az érintése még így sem volt képes megnyugtatni. Hogyan volna képes egyetlen egy erőteljes tapintás arra késztetni az embert, hogy felejtse el azt, aki a legtöbbet jelenti a számára? Hogy zárja ki azt, hogy a neki legfontosabb személy élet s halál között lebeg? Én képtelen voltam erre, noha tudtam, hogy Jane csak a legjobbat akarta nekem azzal, hogy eljött és nyugovásra akart késztetni.

  - Nem kel fel, Jane. Nem kel fel! Soha többé nem nyitja már ki a szemét! – panaszoltam könnybe lábadt szemekkel, majd tenyeremben elrejtve az arcomat mindösszesen csak két kérdésen tanakodtam; vajon mire jó az, ha olyanok szenvednek, akik nem szolgáltak rá? Miért kell azok életének veszélyben lennie, akik semmi olyat sem követtek el, amiért ezt érdemelték volna?

  Tanácstalanul ráztam meg a fejemet, mígnem azzal szembesültem, hogy Jane leguggolt elém és a térdemre helyezve a kezét bizakodása ellenére is szomorúságot véltem felfedezni a tekintetében. Sandán, az ágyon pihenő lányra nézett, aki a legjobb barátnőjét is takarta egyben, majd könnyeivel küzdve, az ajkába harapva taszította el a sírógörcsöt.

  - Azt nem tudhatod – csóválta meg a fejét, a látványa szinte lebénított, mert akármennyire szomorú is volt látszott rajta, hogy nem elégszik meg a beletörődéssel. Inkább dacosan harcolni kívánt a véleményemmel szemben, ami önmagában azt is takarta, hogy jómagam már nem bízok semmit sem a véletlenre, hogy nem hiszek abban, hogy valaha is javul illetve túljutunk ezen a nehéz állapoton. Erre egyszerűen nem volt semmi garancia. Semmi.

  - Nézz csak rá. Még életerő sincs benne – fejemmel az ágy felé böktem, majd tekintetemet magával ragadta az ottani látvány. Figyeltem, ahogyan az ablakon beszökő lágy szellő magával sodorta a tincseit, miután felkarolta azokat és könnyű táncra felkérve a loknikat, a szemébe fújt pár hajszálat, amit senki sem igazított el onnan. Cara maga képtelen volt erre és bár én Őt figyeltem megdermesztett a látványa, lábaim szinte gyökeret eresztettek a padló legaljáig hatolva képtelenné téve ezzel engem arra, hogy bárhogyan is cselekedjek.

  Jane csak fürkészőn mért végig, nem is láthatta, hogy Cara arcába hullott a sötét hajzuhatag. Csak engem bámult meredten, mígnem csalódottan csóválta meg a fejét.

  - Harry, erről nem te tehetsz! – féltő pillantása szinte már lyukat égetett a mellkasomba, miközben erősen a kezei közé kapta az enyémet, majd lehajtott fejjel elérte, hogy tette miatt még csüggedtebb legyek. Már nem csak Carat féltettem, hanem a legjobb barátomat is, mert rájöttem, hogy a fájdalmammal neki is azt okozok. Fájdalomért cserébe fájdalom járt, ahogyan az elmúlás veszélyével együtt ott lüktetett a mellkasomban a kétségbeesés is. Mérhetetlenül féltem attól, hogy most vajon, hogyan tovább?

  - Naiv módon azt hittem, ha eljövök, hozzá minden megváltozik majd, felébred – megint csak Őt néztem. Az emlékeim között élt az összes együtt töltött perc, amelyek az érzelmeim tanácsosai lettek az eltelt évek során, most pedig úgy éreztem, hogy romokban hever minden egyes perc, ami meghatározta az életemet. Ami még a keserűségben is erőt adott, amikor azt hittem már régen elvesztem, az Ő emléke mindig ott volt nekem. Ám most minden megváltozott, már nem csak puszta emléket akartam belőle, hanem Őt magát.

  - És fel is fog ébredni, ha itt lesz az ideje – Jane minden erejével igyekezett meggyőzni engem, de szavaival csak azt érte el, hogy ijedten kapjam felé a fejemet és kétségbevonóan tekintsek rá meghazudtolva ezzel azt, hogy mennyire is féltve őrzött kincsként kezeltem eddig a tanácsait. Most viszont úgy gondoltam csak a bolondját járatta velem, hiszen ő is tisztában volt azzal, hogy mindez nem történhet úgy, hogy nekünk kedvezzen.

  - Ha itt lesz az ideje. Ezt a mesét még te sem hiszed el! Cara, többé már nem fog felébredni – gunyoros megjegyzésemet követőleg kiszakítottam az ujjaimat az övéi szorításából, majd hátradőltem a fotelban, tekintetemmel teljes mértékben elkerültem Janét, inkább a kinti tájat bámultam, amiben szintúgy, akár a bentiben nem találtam semmi gyönyörűt. Úgy éreztem teljesen magamra maradtam a gyötrelmemmel, a kétségbeesésemmel és a vágyakozásommal. Valami olyanra vágytam, ami talán majd sosem következik be, legalábbis nem úgy, ahogyan azt mi, Cara szerettei szerettük volna.

  - Hagyd ezt abba! Ezzel csak elkeseríted őt és mindenki mást is! – csattant fel Jane, fejével hol az ágyon fekvő szépség felé, hol a zsanéros ajtóra bökött jelezvén ezzel azt, hogy sok embernek okozok aggodalmat a viselkedésemmel. De kérdem én, Cara nem okoz már így is elegendő gyötrelmet? Talán ezért is akarnak engem megnyugvásra sarkallni, hogy miattam ne kelljen fájnia a fejüknek. De képtelen voltam rá, nem voltam képes megnyugodni ameddig Ő nem lesz jobban. Ameddig nem mutat egy kis javulást a szervezete.

  Ezért tehát fakó válaszom, amely kétségbeesésben tocsogott egyáltalán nem hozta meg a fejlődést, pusztán csak mélyebbre ástam a magam sínylődésben, a lavinában, ami maga alá terített. Végleg.

  - Nem jön vissza!

  - Nem is fog visszajönni, ha ilyennek mutatod magadat! – rótta fel szemrehányóan, miközben ismét a kezeim után kapott, de én  makacsul elrejtettem őket a zsebemben, hogy még csak esélye se legyen megkaparintani a kezemet és azt hinni, hogy az érintésével mindent képes lesz megoldani. Egyikünk sem volt rá képes legkevésbé egy olyan személy, aki nem tehetett semmiről sem. Mindenért én voltam a felelős és ezzel neki, Jane-nek is tisztában kellett lennie.

   Reszketve elhúzódott tőlem, mikor felfedezte a csökönyösségemet, felállt és hagyta, hogy a tekintete Caran időzzön el. Ahogyan rápillantottam észrevettem a szemében megbújó könnyeket, neki sem volt könnyebb, mégis velem ellentétben próbálta tartani magát.

  - Pont ezért kellene visszatérnie, hogy mindenki megnyugodhasson – szálltam vele dacosan szembe, ezúttal viszont még arra sem vette a fáradtságot, hogy akár egy pillanatra is rám tekintsen. Carat vizslatta, majd percek elteltével felitatta a szeme alatt tanyázó cseppeket, amik megiramodtak csukott pillái alól. Megdermesztett a látvány, engem is megtámadott az újabb sírógörcs, így nem is tudtam útját állni a sós, nedves víznek. Az összes elhullt.

  - A mamája is tudja ezt, Harry, de bizakodik.

  - Én is azt teszem!

  - Ha felidézed előtte a múltat azzal csak rosszat teszel, nem szabad most olyan dologba kapaszkodnia, ami fájdalmat okoz neki – mellém somfordált és a vállamra helyezte a kezét, amiből éreztem a masszív aggódást, tudtam, hogy Jane is annyira kétségbe volt esve, mint amennyire én. Viszont nekem jobban fájt, mert tudtam, hogy nagyrészt csakis én vagyok a felelős mindenért. Én. – Éreztetned kell vele, hogy várod őt nem pedig kötelezned arra, hogy visszatérjen. Hagyj neki időt, mert most szemlátomást a gondolatai közé vágyik – araszos léptekkel Cara felé közelített, ujjainak begyével megérintette, majd végigcirógatta a merev testű lány homlokát, aki továbbra is rezzenéstelen maradt. Nem mutatott semmiféle reakciót Jane érintésének nyomán, ami csupa melegséget és törődést árasztott magából, hozzám is elhatolt még a közöttünk tengő távolság ellenére is.

  - Szerinted most is azon agyal, amiről beszélgetünk? – töprengtem hangosan, az államat vakarva figyeltem, ahogyan Jane végigsimított Csillag fehér arcán, ami ismételten egyetlen egy mimikarezdülésben sem végződött. Nem történt semmi. Nyugodtan feküdt tovább, s magamban azt feltételeztem, ha még egy bomba robbanna, akkor sem ébredne fel sosem. Nem, mert az álmainak mélyére löktem, elintéztem, hogy soha ne lássuk egymást viszont. Minden az én felelősségemre vonható, az én vállamat húzta le a tettem súlyossága, ezért is volt igaza Willnek akkor, amikor elüldözött a faluból. Ha örökre Londonban maradtam volna, bár igaz, hogy mind a ketten becsaptuk volna nem csak egymást, hanem önmagunkat is, viszont akkor legalább nem kellene mindnyájunknak attól tartania, hogy egy szeretett lény élete veszélyben forog. S akármennyi rossz tulajdonsága is van – mint a legtöbb embernek a világon – ugyanannyi jó is és én mind a két oldalt szerettem benne. Elfogadtam olyannak amilyen, hiszen ezt jelenti szerelmesnek lenni. Hogy testestül, lelkestül szeretjük azt, aki minket viszont és szemet hunyunk azok felett a hibák felett, amelyekkel együtt született és együtt is fog meghalni. De nem akartam, hogy ez a perc most érkezzen el! Nem!

  - Kétséget kizárólag – egyenesedett ki, kezei lehullottak Cara arcáról és görcsösen az ujjait szorongatva felém fordult a teste, de a tekintetét egy percre sem szakította el a merev tartású lánytól. Úgy tűnt, hogy képtelen elvonni róla a figyelmét, ahogyan könnyeimen át én sem voltam képes nem Őt figyelni. – Mindent hall és mérlegel, tudja, hogy szereted, de amilyen makacs nem egykönnyen fog megbocsájtani – ujjaimmal felitattam a szememből kicsapongó könnyeket, majd a pilláimat is kezelésbe véve szabaddá tettem az utat töretlen látásomnak, ami még intenzív tettem ellenére is csak homályos volt.

  - Azt tudom, értem is. Egy idióta voltam – hibáztattam ismét magamat, majd becsukva Nagyapa naplóját szemem sarkából még láttam, ahogyan Jane sután tettemet mérlegeli végig. Egy pillanatig eltátottam a számat, mert látszott rajta, hogy a könyvecske, amely az ölemben pihent nem idegen a számára.

  - Mindig tévedhetsz és végül csak rajtad múlik mikor is jössz rá és javítod ki a hibáidat. Bocsánatkérésre van szükséged, az mindig beválik – a pillanatnyi sokkból fájdalmas vigyor alakult ki, ahogyan rádöbbentem arra, hogy még emlékszik a napló minden egyes sorára. Lehorgasztott fejem felemelkedett, majd rámosolyogtam, amely tettem egy kis megnyugvást ültetett el az arcán. Ő is mosolygott, bár a vonásain még mindig ott lüktetett az aggodalom, de ezúttal már kissé képes volt azt palástolni.

  - Megyek, beszélj még hozzá, hátha az segít – elengedve Cara ujjait az ajtó felé iramodott meg, majd én vettem át a helyét közvetlenül az ágy mellett, ami mellé leguggolva megkaparintottam az ujjait. Gyengéden simítottam végig kézfején, cirógattam és ismételten vártam. De most minden más volt, egészen más.

  - Jane, Cara keze mozog. Megmozdította – kiáltottam a még mindig jelen lévő lány után, aki már majdnem kilépve a küszöb felett éppen magunkra akart hagyni bennünket. Úgy pördült meg a tengelye körül, mintha vipera marta volna meg, miközben én továbbra is hitetlenkedve bámultam Cara ujjainak megrezdülését. Mutatóujja kiegyenesedett, majd szépen fokozatosan a többi is elvégezte ugyanezt a mozdulatot. Alig akartam hinni a szememnek, azt hittem csak délibáb az egész, de amint Jane visszaérkezett az ágyhoz és örömében felsikoltott már hittem abban, amit láttam. Cara jobban van, fel fog épülni, vissza fog térni közénk!

  - Ez, jézusom! Cara, jaj, ez elképesztő! – könnyei lágyan beterítették az egész arcát, szimmetrikusan végigfolytak a bőrén le egészen az állának csücskéig, míg végül a földre nem hullottak. – Szólni kell egy orvosnak! Doktor úr, doktor úr – hevesen futásba kezdett, majd elhagyva a szobát még a folyosóról is behallatszott örömteli szólama, amellyel szinte az egész kórházat felverve elérte azt is, hogy kiáltozása mindenfelől visszhangozzon.

  - Köszönöm – kúsztam Carahoz még közelebb, hogy könnyed csókot lehelhessek a homlokára, amelyet végül megérintettem az enyémmel. Hagytam, hogy az én homlokom is az Övén időzzön el, magamba ittam a kellemes illatát, s ezúttal az öröm kedvéért hullajtottam el minden egyes cseppet. – Térj vissza anyukádhoz. Hiszek benne, hogy mostantól közelebb lesztek majd egymáshoz. Hiszek benne, Cara, hiszek a felépülésedben. Köszönöm, hogy hallgattál rám, Csillagom! 
Szeretlek, tettem hozzá magamban, majd csak arra tudtam gondolni, hogy mennyi ember is van, aki mind erre vágyik. Arra, hogy elmormolt imáik mind alakot öltsenek, beteljesüljenek, és sose kelljen attól rettegniük, hogy elveszítik azt, aki oly sok éven át a szívükben lakozott, aki ott volt minden egyes dobbánásában a szervüknek és éltette is egyben azt. De én már hittem abban, hogy idővel minden jobbra fordul majd. Cara mozdulata, ujjainak görcsös érintése érte el ezt. Már hiszek benne! Mindenben hiszek!