Sziasztok!
Borzasztóan sajnálom, hogy csak most teszem ki a részt, egyszerűen megfeledkeztem arról, hogy ez az én hetem. Épp írni is akartam Krisztinek, hogy miért nem olvasta át tegnap, amikor rájöttem, hogy mindez az én feladatom lett volna. Hihetetlen, egy napja van nyár, máris összefolynak a napok.
Szeretném - szokásomhoz híven - megköszönni azt, hogy még mindig itt vagytok velünk. Nagyon jól esne pár visszajelzés, így a vége felé. Remélem most, hogy nyár van, lesz egy-két ember, aki veszi erre a fáradtságot.
A részről csak annyit, hogy imádtam írni, valahogy a letargikusabb szituációkat jobban kedvelem, mint a romantikát. Jó olvasást és kellemes szünetet mindenkinek! <3
Millio puszi Xx szerecsendio
Van, hogy a remény
már csak délibáb. Hirtelen azon kapod magad, hogy nem hiszel többé semmiben és
senkiben. Mindezek ellenére mégis képes vagy felvenni egy álcát. Eljátszod a
bizakodó kislányt, aki hisz a csodákban, de belül tudod… ahogy a tündérmesék is
csak kitalált történetek, úgy a minden rendben lesz maszlag is felesleges. Te
már feladtad, s a lelkedben már csak három szó ismételgeti magát szüntelen.
Kész, vége, ennyi!
Gemma Styles
Huszonnégy óra.
Pontosan ennyi telt el azóta, hogy Harry elment a városból, talán örökké maga
mögött hagyva mindent és mindenkit. Huszonnégy óra. Ennyi ideje hívtam fel
Carat, és beszéltem rá, hogy menjen az öcsém után egy boldogabb vég reményében.
Huszonnégy óra. Ennyi ideje nem tudtunk semmi konkrétumot Cara állapotával kapcsolatban,
hiszen egymás után végezték el rajta az életmentő műtéteket. Huszonnégy óra.
Ennyi ideje annak, hogy az óra lassabb tempóra kapcsolva, szinte már hátrafelé
rótta a köreit, gúnyosan a képembe röhögve.
A bűntudat, mint
háborgó tenger, maga alá gyűrt és képtelen voltam a tüdőmbe szippantani akár
egy molekulányi oxigént is. Mit ért egy pillanatnyi boldogság, ha utána már
semmid sem maradt? Én voltam az, aki a halálba kergettem őt. Ha aznap csöndben
tűrtem volna, hogy Harry elmenjen, ha nem lett volna akkora szám, ha nem
ütöttem volna bele az orrom a kettejük dolgába…
Az egész folyosó
némaságba burkolózott, a falra akasztott óra monoton ketyegése volt az
egyetlen zajforrás, mely elnyomta Mrs. Bynes tompa szipogását. A feje anyu
vállán pihent, a keze pedig Jane apukájának a tenyerében. Már mind a hárman
aludtak, ennek ellenére még az álmok világa sem hozott neki megnyugvást. Ahogy
nekem sem. Senkinek sem. Valahányszor lehunytam a szemeimet, újra lejátszódott
előttem a pillanat, amikor egy vékony, érzelemmentes hang közölte velem a
baleset hírét. A kezemben tartott üvegpohár millió apró darabra pattant szét,
ahogy jéghideg felülete megcsókolta a padlót. Még most is remegtek a kezeim,
könnyáztatta arcomat a tenyerembe süllyesztettem, s úgy temetkeztem
önmarcangoló érzéseim végeláthatatlan kavalkádjába.
Kezeim közé fogva a
telefonom, letöröltem róla egy ráhullott könnycseppet. A kijelzőn Cara, Jane és
én mosolyogtunk, amitől csak még inkább összeszorult a szívem. Úgy éreztem,
valami vele együtt haldoklott a mellkasomban, és eme szúró fájdalom minden
másodperccel egyre elviselhetetlenebbé vált. Reszkető ujjaimmal megnyitottam a
névjegyzékem, azonban egy röpke pillanat erejéig hezitáltam, felhívjam-e az
öcsémet. Megint. Hisz miért vette volna fel pont most, ha eddig még csak arra
sem méltóztatott, hogy legalább egy üzenettel a tudtomra adja, élt és virult,
csak éppen szart a fejemre?
- Nem veszi fel, mi? – íriszeimet ellepte egy leheletvékony
fátyolréteg, ezzel kellemes homályt bocsátva a látásomra. Nem fordultam a hang
irányába, anélkül is pontosan tudtam, hogy ki ült le mellém az egyik üresen
hagyott, műanyag székre. Csak az lepett meg, hogy egyedül érkezett, hiszen
mióta átlépte a kórház küszöbét, azóta egyfolytában Janet vigasztalta. Szegény
lány teljesen kifordult önmagából, megállíthatatlanul sírt. El sem tudtam
képzelni, hogy lehetett benne ennyi bánat, ennyi fájdalom. Még sosem láttam
ilyen szétesettnek, pedig már azóta ismertem, hogy Harry és ő barátokká váltak.
- Will – ízlelgettem a nevét. Mintha egy örökkévalóság telt
volna el azóta, hogy utoljára találkoztunk, pedig csupán két napja vertem be az
orrát. Mennyire fura az idő. Van, hogy oly könnyen elillan, akár a pitypang,
melynek apró, fehér pihéibe belekap a szél, s van, hogy ólomsúlyúvá válva, úgy
döcög tova, mint egy defektes teherautó. A mi esetünkben pedig, egy
meggondolatlan pillanat alatt sikerült tíz évet öregítenie rajtunk. - Te miért
nem alszol?
- Azért, amiért te sem. Egyszerűen nem megy, valahányszor
lehunyom a szemem… - hangja megremegett, még mielőtt befejezhette volna a
mondatát. Kezeimben még akkor is ott szorongattam a telefonomat, amikor
tekintetemet homokszínű szemeibe fúrtam. Annyira igazinak tűnt, annyira
élethűnek, mégsem tudtam megbízni benne. Túl sokat ártott már a körülöttem élő
embereknek ahhoz, hogy ne lássak bele valamiféle színjátékot az érzelmeibe.
Talán erre mondták anyáék azt, hogy Ne
kiálts farkast! Azt hiszem, valahogy így hangzott az a közmondás, melyben
egy fiú farkast kiabált, ezzel átverve a többieket, és amikor komolyan
segítségre lett volna szüksége, akkor senki sem volt ott, hogy megmentse – bár
az is megeshet, hogy összekevertem egy filmmel. Túl nagy zűrzavar volt az
elmémben ahhoz, hogy kitisztuljanak a gondolataim. Mintha egy feldühödött
tornádó vonult volna át az agyamon.
- Csak nem bűntudatod van? – olyan hangosan horkantottam,
hogy egy másodpercig azt hittem, anyuék felkeltek az általam gerjesztett hangzavartól.
Szerencsére nem így történt, ezért egy kis tétovázást követően folytattam gúnyos
megjegyzésem. - El sem hiszem, hogy képes vagy ilyen érzelmekre.
- Én legalább itt vagyok, nem úgy, mint a drágalátos öcséd.
Ő hol is van? Ja, persze. Megint elmenekült a problémái elől – kezeim
önkénytelenül szorultak össze. A tenyeremet pedig ellepte egy vékony izzadságréteg,
amitől kis híján elejtettem a telefonomat. Még mindig Harry neve volt a
kijelzőn, arra várva, hogy elhúzva a zöld ikont, tárcsázhassa a szóban forgó
személyt, de mintha csak az arcomba akart volna köpni; amint felé helyeztem a
hüvelykujjamat, a képernyő sötétségbe borult – párhuzamot vonva a
hangulatommal. Az esőfelhők már gyülekeztek körülöttünk, és nem csak
képtelesen, hanem a valóságban is. Csupán pár órája hagyott alább a vihar,
amiben Cara balesetet szenvedett, azonban a fellegek ismét rá akartak zendíteni
rapszodikus muzsikájukra.
- Fogd be a szád! – szűrtem a fogaim között, de mintha
süket fülekre találtam volna, Will rákontrázott heves megnyilvánulásomra.
- Csak nem fáj az igazság? – éreztem, ahogy elöntött
belülről egy keserű érzés, mintha a méreg a véremmel együtt keringett volna a
szervezetemben. Kedvem támadt megütni a mellettem üldögélő fiút, mégsem tettem
meg, hiszen anyu csupán pár centire volt tőlünk és nem akartam még jobban
felidegesíteni. Így is pengeélen táncoltak az idegei a baleset óta, hiszen csak
úgy, mint engem, őt is felemésztette a bűntudat. Tudta, hogy Cara hallotta a
szavait, amit a búcsúzókor mondott, és minden porcikája azt üvöltötte a fülébe,
hogy Ő a hibás. Pedig én voltam. - Bármennyire is utálsz, vagy tartasz gerinctelennek…
én itt vagyok.
- Hiába mondod ezt, semmit sem változtat azon, amit tettél
– elhalva motyogtam, ennek ellenére mégis meghallotta. Izmai jól észrevehetően
megfeszültek, de tőle szokatlan módon nyugodtságot erőltetett magára. Vajon a
gyász hozta ki mindezt belőle, s eddig is benne lakozott a visszafogottság,
vagy a történtek átformálták a jellemét? Megeshet, hogy egy ember újjászületik
hamvaiból, ha a körülötte lévő világ porrá ég?
- Amit tettünk. Miért mentegeted állandóan? – igazi
értetlenség tükröződött a hangjában. - Ő sem ártatlan – Igazad van. Gondolatban sikerült kimondanom, azonban az ajkaim
ellenszegültek akaratomnak, s nem formálták meg a szavakat. Talán a büszkeségem
miatt, talán azért, mert minden egyes porcikám védte az öcsémet… fogalmam sem
volt miért.
- Csak fogd be, oké? Nincs ehhez energiám – tekintetemet
ismételten a telefonomra szegeztem. A szemeimmel a képernyőt szuggeráltam,
mintha attól minden rendbe jöhetett volna. Mintha még lett volna bármi is,
amiben hittem volna. Sokszor dobálózunk olyan mondatokkal, miszerint a remény
hal meg utoljára, vagy a hit napfényt hoz az ember életében. Nos, nekem
határozottan sikerült rácáfolnom minderre. Ha belepusztultam volna, se lettem
volna képes tovább áltatni önmagam.
- Hát persze, hogy nincs… én is belefáradnék abba, ha
állandóan egy férget kellene mentegetnem – ajkaim résnyire elnyitottam
hitetlenkedésem közepette. Szemeim összepréselődtek és mérgemben a zsebem
mélyére süllyesztettem a telefonomat. Úgy pattantam fel a székből, mintha
beleültem volna egy párnányi gombostűbe, s velem párhuzamosan Will is felállt,
hogy ezzel a tettével egy szintbe kerüljön dühös személyemmel. Már bántam, hogy
egy percig képes voltam bedőlni neki. Nem voltam jobb, mint akárki ezen az
istenverte helyen. Mindenki elhitte minden szavát, ahelyett, hogy kétségbe
vonták volna a tetteit. Gyűlöltem! Jobban, mint valaha.
- Szerencsés vagy Sweeney – kezdtem lekezelően, mely mellé
egy jól kivehető horkantás is párosult. - Most, hogy egy kórházban vagyunk,
egyből el tudják látni a sebeidet, miután szétvertem azt a senkiházi pofádat –
hangom kellőképp megemelkedett, a lábaim pedig egy-egy lépéssel közelebb vittek
Will felé. Heves mozdulataim hatására szétszakadt a gyenge hajgumi, amivel
sebtében felkötöttem sűrű tincseimet, s így az egész zuhatag egyszerre lepte el
az arcomat. A pillanatnyi vakság megállásra késztetett, s ez volt a
szerencséje. Ennyin múlott, hogy nem váltottam be az ígéretem.
- Álljatok le! Felkeltitek őket, hát nem látjátok mennyire
fáradt mindenki? – Jane keze anyuék irányába lendült. A fejemet lassan feléjük
fordítottam, így rálátásom nyílt arra, ahogyan Mrs. Bynes közelebb húzódott Mr.
Mitchellehez. Eddig még észre sem vettem, mennyire közel kerültek egymáshoz az
elmúlt hónapok során. Jane apukája olyan volt Cara mamájának, mint Harry
Caranak. Milyen ironikus tudott lenni az élet, s milyen kínkeserves játékot
űzött minden egyes emberrel, aki valaha lélegzett eme golyóbison. Csak szeretve tanulunk meg szeretni. Vajon
ha sosem tapasztaltunk hasonlót, akkor nem is érezhetünk igaz szerelmet? Vajon
tényleg a szenvedésből születik a legékesebb rózsa? Vagy ez is csupán egy téves
elképzelés volt, mellyel egy neves költő dobálózott egykoron?
- A szüleid biztosan örültek, amikor megszületett Hazza.
Végre lett egy kislányuk, ha már az első ilyen férfiasra sikeredett – egész
testemben remegtem, s ha Jane nem ugrott volna közénk törékeny termetével,
kétség kívül nekiugrottam volna. Addig ütöttem volna, amíg el nem veszette
volna az eszméletét. Fiúsnak tart? Adok
én neki egy olyan fiús ütést, hogy megemlegeti!
- Will! Fejezd be! – a szőkeség hangja betöltötte a
fullasztóvá vált, dohos levegőt, mely tisztítószerektől és a gyógyszerek
jellegzetes szagától bűzlött. Mindig is utáltam a kórházakat, hiszem egy
egészséges embert is mély letargiába száműztek ezek az egyhangú falak.
Esténként pedig, a zöld ezer árnyalata leginkább a penészre emlékeztette a
látogatókat, mintsem nyugalmat csempészett feldúlt lelkük legrejtettebb
szegleteibe. Egy olyan hely belterét tárta a szemeik elé, ami még egy ócska
horrorfilm díszletébe is beleillett volna. Libabőrbe borult a karom, ahogy
végignéztem a halovány fénnyel borított folyosón. Észre sem vettem, mikor
váltotta fel egyáltalán a Napot ez a rengeteg villanykörte, s döbbenten
konstatáltam, hogy a falon pihenő óra kismutatója elhagyta a tizenegyet.
- Jane! Állj el az utamból! – sziszegtem a fogam között, le
sem véve a tekintetem a mögötte álló fiúról. Will arcán egy öntelt mosoly
díszelgett, amit meg akartam mutatni a falnak, vagy a földnek – a hangsúly azon
volt, hogy a felület minél keményebb legyen. Tenyeremmel arrébb taszítottam a
barátnőmet, de amint toltam rajta egy centit, ő kettőt lépett vissza. Még sosem
tűnt fel, hogy ennyire erőszakos lett volna… úgy látszik sok minden elkerülte a
figyelmemet az utóbbi időkben.
- Nem! Gemma, hát nem veszítek észre magatokat? – hangja
hisztérikusan csengett, ennek ellenére kevesen múlott, hogy nem nevettem el
magam. Egy kósza mosoly így is megbújt a szám szegletében. Jane mondanivalója,
bár tiszteletet parancsolt, azon nyomban elvesztette hitelességét, amint észhez
térve, a normális hangerő alá halkította kiabálását. Nem akarta megzavarni a
szüleinket – Will anyukája ebben a kórházban volt nővér, így ő nem pihent a
többiekkel, helyette az éppen lábadozó betegeken segített. Mindig is érdekelt
hogyan születhetett egy olyan kedves nőnek, ilyen ördögi ivadéka. Nem gyerek,
inkább egy idegesítő kis parazita. - Itt most nem a gyerekes vitáitok, hanem
Cara a lényeg. Ha nem tudtok nyugton maradni, akkor menjetek el! – jobb karját
teljesen vízszintesbe emelve, mutató ujjával az ajtó felé bökött. A homlokán
megjelent pár ránc, úgy fodrozódott akár maga a felbőszült óceán. - Ettől
senkinek sem lesz jobb, ez ég szerelmére – Will előlépett Jane háta mögül, mire
a szőkeség a karjánál fogva rántotta vissza - Will!
Pár hosszúra nyúlt
másodpercig némaságba burkolóztunk. Mindenki elgondolkozott az előbb
hallottakon, azon, amiket Jane mondott. Mérhetetlenül szégyelltem magam, hiszen
igaza volt. Gyerekesek voltunk, ostobák és hisztisek. Egyikünk sem gondolt a
műtőben haldokló barátunkra, aki ezekben a pillanatokban is az életéért
küzdött. Harcolt, egy teljesen más módon. Az ő csatája életre-halálra ment, a
miénk csupán gyerekes veszekedés volt.
- Jó napot! – egy fehér köpenyes, vörös bajszú férfi
tenyere érintette meg a vállamat. Tekintetemet mélyen ülő szemeinek szegeztem,
s ajkamba harapva, lélegzetvisszafojtva vártam a mondanivalóját. Ezer és ezer
kérdés fogalmazódott meg bennem, de a torkomban növekvő gombóc miatt képtelen
voltam szabadjára engedni őket. A tenyerem ismételten izzadni kezdett, a
stressz nyugtalanító gyorsasággal áramlott szét a szervezetemben, s a szívem
egyszerre dobogott a mellkasomban, a halántékomon és a végtagjaimban. Mintha ez
alatt a huszonnégy óra alatt osztódásnak indult volna, pedig csupán a fáradtság
miatt éreztem mindezt. Már több mint harminchat órája talpon voltam a rémképek
miatt, melyek az álmaimban kísértettek. Olyan voltam, akár egy űzött vad.
Gyenge és reményvesztett, mégis ösztönösen menekülő. Mintha lett volna hova
elszöknöm, mintha bárhol rám találhatott volna a megnyugvás. - Maguk Cara Bynes
hozzátartozói?
- Öhm, igen. Tudnak már valamit? Hogy van? – bár
ugyanezekre a kérdésekre gondoltam, mégsem én voltam az, aki feltette őket.
Hármunk közül egyedül Janenek volt annyi lélekjelenléte, hogy képes volt tiszta
fejjel gondolkozni. Ő volt az egyetlen, akinek az agyát nem ködösítette el a
harag tűzvörös fellege. A köpenyes férfi sokáig hallgatott, miközben a kezében
lévő papírokat bámulta. Bozontos szemöldökéből kiállt pár, természetellenesen
hosszú szál, így amikor összehúzta őket, olyan volt, mintha a kettő eggyé vált
volna. Leküzdöttem magam a késztetést, hogy rászóljak, esetleg leüvöltsem a
fejét, de ennek ellenére képtelen voltam feltűnően hangos sóhajtások nélkül
kivárni, hogy leolvassa a papírról a nekünk szükséges adatokat.
- Az állapota egyenlőre stabil, de semmi konkrétummal sem
tudok szolgálni, amíg fel nem kel a Nap. Időre van szükségünk a
megfigyelésekhez – belső őrlődésem közepette ropogtatni kezdtem az ujjaimat,
ezzel a felszínre hozva egyet, régen elfeledett, rossz szokásaim közül.
Emlékszem, anyu még nyáron is képes volt kesztyűt adni rám, csupán elrettentés
céljából. Abban az időben kevesen barátkoztak velem, mert Harry elterjesztette
az iskolában, hogy már aludni sem tudtam kesztyűk nélkül. Akkor képes lettem
volna feldugni a seggébe, azt a bolyhos, türkizszín ruhadarabot.
- De annyit csak tud, hogy életben marad-e?! – bár
kijelentésnek indult, a mondatom vége leginkább egy kétségbeesett kérdésre
hasonlított. Próbáltam erős maradni anyu és a többiek kedvéért, de a gondosan
felépített kártyaváram megingathatatlan hitt alapja már annyira ingataggá vált,
hogy egy lágy szellő is képes lett volna rommá dönteni. A falaim porként
hullottak a földre s az ablakok szilánkosra törtek. Már csupán egy szellem
kísértett az egykoron fényes pompában tündöklő kastélyban; önmagam árnyékává
lettem.
- Az a baj, hogy túl sok vizet nyelt. Az agya nem kapott
elég levegőt, ezért kikapcsolta saját magát. Kómába került. Ez egyfajta védelmi
mechanizmus, amit a szervezete épített ki a fájdalom ellen – kómába került. Én juttattam kómába,
miattam volt ez az egész. Megrökönyödve rogytam le a legközelebbi székre,
egyszerűen képtelen voltam tovább állva maradni. Minden végtagom remegett, míg
a könnyeim lomhán, már-már ráérősen szánkáztak végig az arcom mentén. A tágas
folyosó falai egyre csak közeledtek, ezzel minden levegőt kiszorítva a
légtérből, s lassan a tüdőmből is. Úgy éreztem, menten megfulladok.
Jane tenyere
rásiklott a vállamra, majd monoton, ámbár kedves mozdulatokkal simogatni
kezdett. Jól esett a törődése, bár ezzel is csak azt érte el, hogy a bűntudatom
a kétszeresére nőjön. Nem érdemeltem meg a figyelmét.
- Nem fog felébredni? – egy ismerős hang ütötte meg a füleimet,
s csak később jöttem rá, hogy én formáltam szavakká a gondolataimban feltett
kérdések egyikét. A legfontosabbat. Vajon
hogy reagálna Cara anyukája, ha megtudná, hogy már sohasem mondhatja el a
lányának mennyire szereti? Vajon mit érezne anyu, ha az orvos közölné vele a
híreket? Vajon abbamarad-e valaha ez a szorító érzés a mellkasomban? A
remény hitet ad, s a hit csodákra képes. De
mi van akkor, ha bármennyire is próbálom, nem vagyok képes egyetlen egy pozitív
gondolatra megformálására sem?
- Nem tudom. Olyan, mintha nem akarna visszatérni – hát
persze, hogy nem akart. Kinek lett volna kedve folytatni ezt az értelmetlen
hercehurcát? Hisz már olyan régóta élt ebben a se veled, se nélküled
kapcsolatban… lehet, hogy végre megtalálta a békét, amire vágyott. A halál
tényleg olyan rossz lett volna, mint azt mi hittük? Egyáltalán volt élet a
halál után? - Nem reagál semmire, de a jó hír az, hogy a fején keletkezett
sérüléseket el tudtuk látni, így ilyen szempontból nincs életveszélyben. Csupán
pár horzsolás és egy törött borda.
- Igen, ez tényleg jó – motyogtam az orrom alatt és
kifújtam a tüdőmből egy adag elhasznált levegőt. Kicsit megnyugodtam, hiszen a
mondottak alapján Cara még életben volt – félig-meddig. Megerőltettem magam és
egy kedves, ámbár hamiskás mosollyal ajándékoztam meg az orvost, aki viszonozva
ezt, szintén felfelé ívelő vonallá változtatta összepréselt ajkait. Nehéz
lehetett az ilyen, s ehhez hasonló hírek közlése egy maroknyi, aggodalommal
teli emberrel, és szerintem ezen az idő és a gyakorlat sem könnyíthetett sokat.
Egy másodpercig elgondolkodtam azon, vajon mi vihette rá az előttünk álló Dr.
Herbertet arra, hogy orvosnak tanuljon. Lehet, hogy úgy gondolta a jó dolgokért
már megérte elviselni a rosszat, hiszen alapjában véve, rossz nélkül nem
létezett jó – mégsem értettem egyet ezzel a kijelentéssel.
- Tényleg jó? Hiszen most mondta, hogy nem akar felébredni!
Ez minden csak nem jó! – már meg sem lepődtem Will őszinte kirohanásán. Ő volt
az egyetlen, aki képtelen volt belenyugodni a hallottakba. Kis híján nekirontott
az orvosnak, azonban Jane megakadályozta felelőtlen cselekedetében. Fejemet
kissé oldalra döntöttem, pupilláim szabályosan kitágultak s ezzel egy időben az
ajkaim is szétnyíltak. Még sosem találkoztam olyan emberrel, aki képes lett
volna megfékezni Sweeneyt bármiben is, azonban szőke barátnőm egyetlen érintése
megakadályozott egy kisebb háborút. Ennyire erős lett volna a köztük lévő
kötelék?
- Kérem uram, nyugodjon le, a hölgynek igaza van, pozitívan
kell hozzáállni a dolgokhoz. Van esély a felépülésre – majdnem felkacagtam
kínomban. Még, hogy pozitívan! Én sem voltam optimista, inkább csak túlontúl
kimerült. Már nem volt erőm a vitatkozáshoz, mint a velem szemben álldogáló
fiúnak. Ő még küzdött, én már réges-rég feladtam.
- Köszönjük – hálálkodtam egy újabb mosoly kíséretében. Nem
akartam megadni Willnek vagy bárki másnak azt az örömöt, hogy lássa, ahogy
összetörtem. Kihúzva magamat, elővettem a zsebemből a telefonomat, amit egy
laza mozdulattal fel is oldottam. Most nem időztem sokat a mosolygós háttérrel
ellátott kijelzőn, szinte fel sem fogtam, már is a névjegyzékben keresgéltem. Adam, Cara, Dana, George, Grace, Harry.
- Gyere, Will! Sétáljunk egyet! - Jane hangja csupán
háttérzajként funkcionált, ahogy a fülemhez emeltem a készüléket. Monton zúgása
reményt ébresztett bennem, de ahogy egyre csak csöngött és csöngött, úgy tiport
el újra a kétségbeesés. Nem vette fel és még a rögzítő sem kapcsolt be – a
jelek szerint letiltotta a hangpostát. Lehet
egyáltalán ilyet csinálni? A jelek mindenesetre erre utaltak. - Te rendben
leszel?
- Igen, persze, menjetek csak – legyintettem. Ujjaimmal a
zöld, apró telefont ábrázoló ikon fölött köröztem, azon töprengve, mennyit kéne
várnom, mielőtt újra próbálkoznék. A gépies hang azt ajánlotta, hogy próbáljam
meg később. De mennyivel később?
- Szerinted fel fogja valaha is venni a telefont, vagy
komolyan gondolta, hogy kizár minket az életéből? – őszintén szólva, úgy
hittem, komolyan gondolta; abban a pillanatban legalábbis, amikor a tudtomra
hozta elég eltökéltnek tűnt. Oly rendíthetetlen volt az arckifejezése, és olyan
hideg a tekintete, hogy egy tábortűz is megfagyott volna tőle. Sokszor
hallottam már anyutól, hogy a szem a lélek tükre, azonban ha mindez tényleg
igaz volt, akkor Haz lelke millió apró darabra tört. Megcsonkult… maradandóan
és megmásíthatatlanul.
- Nem tudom. Ha más nem használ, akkor elutazom Londonba és
visszarugdosom – a torkomból a felszínre szökött egy kínkeserves kacaj. Mintha
egy másik ember bújt volna a bőrömbe, aki átvette felettem az irányítást. De az
is lehet, hogy szimplán belebolondultam az önsanyargatásba. Remegő ujjakkal
tűrtem a fülem mögé egy kósza tincset, mely a szemeimre hullott, s alsó ajkam
harapdálva meredtem a telefonom képernyőjére. Akkor még minden olyan könnyű
volt, olyan egyszerű. A kép Cara szülinapján készült a házunk udvarában, s bár
hideg volt, mi rövidnadrágban rohantunk ki a kertbe, hogy megörökítsünk egy
felhőtlen pillanatot. Persze ezt követően törvényszerű volt, hogy
megbetegedtünk, így mind a hárman két teljes hétig nyomtuk az ágyat.
- És az segítene Caran? – értetlenül néztem fel Janere, de
ő valami mással volt elfoglalva. A kórterem ajtaját bámulta, mintha arra várt
volna, hogy a barátnőnk kisétáljon rajta, ám ez több okból sem következhetett
be. - Kezdem azt hinni, hogy nem kéne szólnunk neki a történtekről. Mi értelme
van kínozni, ha nem tehet semmit a felépülése érdekében?
- Úgy teszek, mintha ezt meg sem hallottam volna. Tudnia
kell! – bár a hangom sikerült megacéloznom, az elmémmel egészen más volt a
helyzet. Jane szavai kételyeket ébresztettek bennem. Lehet, hogy mégsem kellett
volna egyfolytában Harryt hívogatnom? Megrázva a fejem, elhessegettem belőle
eme gondolatokat és újabb tárcsázásba kezdtem. A kötelék, mely összekötötte
Carat és Harryt… muszáj volt jelentenie valamit. Talán Harry hangja
visszacsábíthatta volna az életbe… vagy csak még messzebb kergette volna.
- Jane!
- Megyek már – az említett Will felé fordult, ezt követően
rám szegezte tekintetét, s ismét Sweeney után kapott a fejével. Egy
vállrándítást követően a fiú irányába toltam, majd amikor mind a ketten
eltűntek a folyosó végén található elágazás mögött – ami a büféhez vezetett -,
újra tárcsázni kezdtem. Az ujjaim már maguktól mozogtak, s mire észhez kaptam,
ismételten a fülemnél pihent az elektronikai készülék.
- Vedd fel! Vedd már fel! – motyogtam az orrom alatt, de
egy „kérjük ismételje meg a hívását későbbnél” aligha kaptam kielégítőbb
választ. Legszívesebben a falhoz csaptam volna az egészet, de még mielőtt
elengedtem volna, anyu mocorogni kezdett, ezzel megállásra késztetve.
- Gemma? – laposakat pislogott. Abban sem voltam biztos,
hogy tényleg tudatánál volt-e s nem csak egy pillanat erejéig tért magához,
hogy aztán visszaszökhessen az álmok világába. Egy helyre, mely sokkalta
csábítóbb volt a valóságnál. Mindenesetre pontosan rám nézett, a tekintete
pedig értetlenségről árulkodott. Nem tudta, miért nem aludtam én is, úgy mint
ők, bár szerintem a lelke mélyén sejtette az okát. Az a fránya bűntudat, az a
lelkiismeretnek csúfolt kis démon – egyszerűen nem hagyott nekem egy
másodpercnyi nyugtot sem.
- Aludj csak, még nagyon késő van.
- Nem veszi fel, igaz? – fejemet hol jobbra, hol balra
fordítottam, ezzel nemleges választ adva kérdésére. Ajkai alig észrevehetően
elhúzódtak; szomorú volt, mi több, csalódott.
- Csak aludj, minden rendben lesz – mosolyogtam kedvesen,
majd felállva a helyemről, ráterítettem a földre zuhant pulóveremet és
megpusziltam a homlokát.
A harmadikon álló
automata előtt toporogtam egy feketekávéra várva, miközben a melleim alatt
összekulcsolt karokkal bámultam az esőt. A cseppek lassan csorogtak végig az
üvegablakon, versenyt futva egymással, s az idővel. A gyorsabbak mindig
bekebelezték a bénábbakat, ezzel növelve méretüket, s míg ezt csodáltam,
önkénytelenül arra vágyódtam, hogy valaki engem is magával ragadjon. Hallottam
már a mondást, miszerint, ha az élet
citromot ad, csinálj belőle limonádét. Ez annyit tett, hogy mindennek nézd
a pozitív oldalát és próbáld meg kihozni magadból a maximumot, az amúgy
lehetetlennek tűnő helyzetekben. De mi van akkor, ha már teljesen kifogytam a
cukorból, mely megédesítette volna, az amúgy savanyú löttyöt? Ha már nem láttam
meg mindenben a jót?
Drága Szerecsendio!
VálaszTörlésElőszőr is szörnyen sajnálom hogy az előző részekgez nem kommentelten de hidd el ugyanúgy imádtam őket! És ne csüggedjetek ha bem konmentelnek én biztos vagyok benne hogy szeretik a blogotokat mert nem lehet nem imádni hisz mibd a ketten csodálatosan irtok, fogalmaztok.
Nagyon nagyon tetszett a rész imádom Gemmát és imádtam hogy az ő szemszögéből íródott a rész. Remélem Cara felépül és Harry pedig visszatér Holmes Chapel-be. Ó és még egy dolog. Nagyon szeretem a Jane-Will párost Will vélemény azerint egy bunkó de ha Jane-nel van valami megváltozik benne.
Tűkön ülve várom a következő részt
Szeret és ölel Cherry
XxXx <333
Drága Cherry!
TörlésEgyáltalán nem kell sajnálnod, hogy nem írtál az előzőrészekhez, hiszen teljesen megérteném még akkor is, ha a tanárod nem az utolsó héten íratta volna meg veled azt dolgozatot. Igazából mostanában nem érzem úgy, hogy ezt a blogot olyan sokan szeretnék, de még ez sem baj, hiszen Kriszti és én ennek köszönhetően lettünk barátok és amúgy is a szívünkhöz nőtt. Ezer százalék, hogy végigvisszük. :)
Én is nagyon imádtam Gemma szemszögéből írni, hiszen minden ilyen alkalom viccesre sikeredett. Talán még ez is az volt a maga módján, szókimondó és őszinte. Ő az egyetlen olyan szereplő, aki nem titkolózott, aki végig nyílt lapokkal játszott. Ezért ő az egyik kedvencem. Boldog vagyok, amiért a történet végére sikerült "megkedveltetnem" veled Willt, Jane mellett tényleg egészen más személy. Jobb. :)
Sietünk a következő résszel és mind a kettőnk nevében köszönöm a dicséreteket. Nagyon-nagyon sokat jelent, hogy még itt vagy <33
Millio puszi Xx Kellemes nyarat és pihenj sokat! :)
ui.: a dolgozatost nem ide akartam, csak mindenhova egyszerre válaszolok és kicsit eltévedtem, ezer bocsánat :$
TörlésDrága, legkedvencebb Bloggerináim!
VálaszTörlésJaj. Jaj. Jaj. És további száz jaj. Annyira... ahj, sajnálom, hogy ez van, sajnálom, hogy Harry nincs itt, sajnálok mindent. Annyira reménykedek benne, hogy hamarosan jóra fordul a történet, de persze minél több szenvedés éri őket, minél tovább sinylődnek, annál jobban fogok örülni, ha végre minden rendben lesz közöttük, és kibékülnek. Jaj, mikor lesz már? Szerencsétlenek annyit szenvednek... :(
És igen, megint leírom, hogy imádom, ahogyan Titeket is, mert eszméletlen tehetségesek vagytok, ez a blog pedig tökéletes! <3333333
Millió puszi & ölelés, Azy
UI: Drága Diom, a Te kommenteden (a dolgozatoson) még mindig sírva röhögök! :"DDDDDDDDD
Édes, drága, felülmúlhatatlan Azym!
TörlésJaj, jaj, jaj... ne sajnáld, vagyis most, hogy már fenn vannak a részek, és te is elolvastad a folytatást, rájöhettél, hogy felesleges volt aggódni.. minden úgy történt, ahogy lennie kellett. Harry elment, mert nem tudta, hogy Cara utána "rohant". Képzeld magad a helyébe.. ha te is abban a hiszemben éltél volna, hogy nem keresett, mit tettél volna?
Mi is nagyon-nagyon szeretünk téged, hihetetlen vagy, nem tudom elégszer megköszönni, amit értünk teszel. Erre tényleg nincsenek szavak! <3333
Millio puszi Xx
ui.: nem szép dolog kinevetni a másikat... összezavarodtam, na :$$