53. fejezet: Kétségbeesve

Sziasztok :)

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki itt van velünk, hihetetlenek vagytok, nagyon szeretlek titeket, és szerintem ezzel Kriszti is ugyanígy van. Pihenjetek sokat, amíg még nyár van, élvezzétek ki a jó időt.

Elérkeztünk az egyik kedvenc részemhez, amivel lezárul egy újabb rész... szerintem sokan örülni fogtok ennek a fordulatnak. Azt nem tudom, mennyire volt váratlan, tekintve, hogy a blog címe, az ami. Mindenesetre jó olvasást!

Millio puszi Xx szerecsendio

Kétségbeesve

Van, hogy csak egyetlen egy pillanatot kapsz… ami megrémít. Minden porcikád szomjazza az újabbat, és te hiába nyújtod kétségbeesetten a kezeidet, mégsem éred el a hőn áhított személyt. Rád telepedett a sötétség fojtogató leple, és képtelen vagy meglátni azt a bizonyos fényességet az alagút végén. Küzdesz. Vársz. Kitartóan. És reméled, hogy egyszer ismét eljön majd az a pillanat. Az igazi, ami örökké tart.

Cara Bynes

   Halottam őt. Hallottam minden egyes szót; szavakat, melyek szeretettel átitatva hagyták el ajkait. Mesélt nekem, szinte magam előtt láttam, ahogy a naplócska sorai életre kelve, táncot jártak a teremben. Abban a szobában, ahova oly régen száműztek, és ahonnan képtelen voltam kitörni. Éreztem őt. Éreztem minden egyes érintését; érintéseket, melyek szinte perzseltek, annyira égtett a bőre. Csókolgatott, lágy puszikkal hintette be a homlokom és az ujjaimat. Könyörgött, hogy mozduljak meg, rimánkodott, hogy ébredjek fel, én mégsem tettem meg. Egyszerűen képtelen voltam rá, hiába üvöltöztem mélyen legbelül, a testem feladta a szolgálatot.

- Éreztetned kell vele, hogy várod őt nem pedig kötelezned arra, hogy visszatérjen. Hagyj neki időt, mert most szemlátomást a gondolatai közé vágyik. – Jane szavai oly tiszták voltak, mintha közvetlenül nekem mondta volna őket, s legszívesebben a képébe ordítottam volna, mekkorát tévedett. Nem! Nem és nem. Semmik sem taszítottak jobban, mint a gondolataim, ugyanis már több hete az elmém rabja voltam, és kezdtem irtózni a téveszméimtől. Mindenről, amiről azt hittem, hogy helyes hirtelen helytelenné vált. Ráébredtem a hibáimra, s ezzel csak egyetlen egy gond volt: túl későn jött a megvilágosodás.

  Próbáltam kizárni a körülöttem zajló, gyerekes vitát a felépülésemről, ugyanis gyávaság vagy sem, én Harryvel értettem egyet. Képtelenség, hogy valaha is felébredjek. Nem sikerült sem tegnap, sem ma és ez a holnapi nap sem fog megváltozni. Egy használhatatlan húskupaccá változtam, aki mindenkit elszomorított azzal, hogy lélegzett, mégsem beszélt. Talán az lett volna a legjobb, ha lekapcsoltak volna a gépekről és magamra hagytak volna. Belül a sírás szélén egyensúlyozgattam, de szemeimet nem hagyták el a hőn áhított sós könnycseppek; már sírni sem tudtam. Semmit sem tudtam.

  Harry, kérlek, te tudod, hogy nem léteznek csodák. Hagyj elmenni! – nem válaszolt, hiszen nem is hallotta kétségbeesett könyörgésem. Miért nem vették észre, hogy ez nekem fájt? Emlékszem az első napokban még a légzés is kínkeserves elfoglaltság volt, mintha lenyomtak volna a torkomon két dörzspapírt, melyek minduntalan kínoztak, valahányszor újat szippantottam az oxigén-dús levegőből. Aztán szépen lassan hozzászoktam mindenhez, egyet kivéve; itt volt a közelemben mégsem érinthettem meg. Olyan voltam, mint egy megfagyott hercegnő, aki a körülötte lévőkre is rákényszerítette a zord telet.

- Megyek, beszélj még hozzá, hátha az segít – hallottam, ahogy Jane lassan az ajtó felé sétált, majd éreztem, ahogy Harry ujjbegyei hozzáértek a jéghideg kezemhez. Szerettem, amikor kettesben maradhattam vele, hiszen ilyenkor mindig olyan szépeket mesélt nekem. Közös emlékeket idézett fel, mintha ezzel visszacsöppenhettünk volna a gondtalan múltba és énekelt is. Még sosem hallottam olyan kétségbeesett, mégis angyali dallamot, amit esténként adott ki magából. Mintha ténylegesen a mennybe kerültem volna. Mellette úgy éreztem, hogy én magam is egy angyallá váltam. Képzeletben repültem, s ahogy a szél belekapott gesztenyebarna tincseimbe, ujjaimmal megérintettem a krémes bárányfelhőket. Szabad voltam, nem pedig egy rab, egy nyomorult senki, aki még a saját testét sem irányíthatta.

  Mozogj már! Nem hallod? Szüksége van rám, nem hagyhatom, hogy miattam eméssze magát. Nem Ő a hibás, kérlek! Mozdulj már, te szerencsétlen! – Visítoztam, rimánkodtam, könyörögtem, mégsem változott semmi.

  Van, hogy az embernek mindössze egyetlen nyamvadt perc adatik meg a boldogságra, és amikor beborul az ég csupán eme röpke másodpercekbe kapaszkodhat. Minden erőmmel azon voltam, hogy felidézzem a boldog pillanatokat, de hiába gondoltam Harryre, mintha egy láthatatlan erő elragadta volna tőlem s a következő képkocka, amit lelki szemeim látképe elé vetített olyannyira megrémített, hogy legszívesebben én magam kapcsoltam volna ki azokat az idióta gépeket. Miért nem lehetett vége?

Fura volt külső szemlélőként nézni a dolgokat. Az egész olyan volt, minta én magam is egy szellem lettem volna, egy árnyéklélek, aki kétségbeesetten kereste az otthonát. A sápatag temető díszruhába öltözött, hála a rengeteg színes virágnak, amit a hozzátartozók és az elhunyt barátai vásároltak a közeli virágárusnál. Emlékszem, aznap gyűlöltem a színeket, mert úgy gondoltam, ezzel karnevállá varázsoltuk az édesapám gyászszertartását. A búcsú fájdalmas volt. A mai napig képtelen voltam felfogni, hogyan állhattam ott a tömegben, miközben legszívesebben beleugrottam volna az előre kiásott gödörbe.

- Gyere, mi jövünk! – suttogta Will, majd gyengéden átkarolt és a koporsó felé taszigált. Ha nem lett volna mellettem, valószínűleg sírva rogytam volna össze minden gyászoló szeme láttára. A kezemben megremegett a vörös rózsa, s ahogy a szél táncra kelt a tincseimmel, furcsán gyönyörűnek találtam az összhatást. Egyszerre volt morbid és magával ragadó.

- Apa… - kifogytam a szavakból. Emlékszem egész éjszaka azt terveztem, miként fogok elbúcsúzni tőle, abban a percben mégsem tudtam megformálni a megfelelő mondatokat. Kudarcot vallottam, pontosan úgy, ahogy Anyával. Nem voltam megfelelő támasz a számára, mindig csak veszekedtem vele, pedig pontosan tudtam, mit érezhetett; én is ugyanabban a kínban gyötrődtem. Elcsesztem Harryvel, csalódást okoztam a barátaimnak, kihasználtam Willt s mindeközben magamat sajnáltattam. Még csak eszembe sem jutott hátranézni és felmérni a kárt, amit minden egyes lépésemmel magam mögött hagytam. Önző voltam és épp ebbe az önzésbe haltam bele – majdnem. Viszont ami késett, még nem múlt el teljesen.

- Szeretlek apu, remélem meg tudsz nekem bocsátani – szipogtam, majd lassan a gödörbe eresztettem a rózsát, amit annyira szorongattam, hogy megszúrt, s a földre hullott egy bíborvörös vércsepp, mely az ujjamból szivárgott a felszínre. A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak, s olyannyira elhomályosították a látásomat, hogy alig tudtam elolvasni a márványba vésett szavakat, melyeket egy dalszövegemből másoltam ki, megkérve a mesterembert, hogy gravírozza rá. ’Akit szerettünk, itt nyugszik már,/ de szívünkben él s emléke fáj.’ Fájt, és tudtam, hogy ez sohasem fog megváltozni, hiszen egy hozzánk oly közel álló személyt lehetetlenség kiradírozni a szívünkből, bármily messze is sodorta tőlünk az élet.

  Észre sem vettem, hogy sikerült megmozdítanom az ujjaimat, csupán arra lettem figyelmes, hogy Harry ajkai megérintették a homlokom, majd langyos könnycseppjei felmelegítettek belülről. Egyfolytában azért hálálkodott, amiért hallgattam rá, pedig én nem tettem semmit.

- Csillag. Csillagom – rebegte a nevemet, miközben egyetlen pillanatra sem engedte el a kezeimet, pedig legszívesebben megkértem volna, hogy adjon egy szusszanásnyi pihenőt a csontjaimnak, amiket kis híján ripityára tört az aggodalmával. Éreztem, ahogy az arcizmaim megmozdultak és valamiféle mosolyt erőltettem az ajkaimra, mire Hazza ujjai ezúttal az orcámat cirógatták. Nem tudott betelni velem, olyan voltam számára, mint az élet kelyhe vagy maga a bölcsek köve.

  Harry ujjai megrándultak, szinte magamon éreztem a benne éltre kelő feszültséget, mintha egyek lettünk volna, mint két szimbiózisban élő személy. Kétségbeesetten szorongatott, mintha bármelyik pillanatban semmivé válhattam volna, pedig elevenebb voltam, mint valaha, hiszen megmozdultam. Igaz, fogalmam sem volt róla, hogy és mikor, de minden kétséget kizárólag megtettem.

- Kérem, menjen ki, szeretnénk megvizsgálni a kisasszonyt. – Ismerős volt ez az öblös, kissé szórakozott hang, abban a pillanatban mégsem tudtam beazonosítani. Talán azért, mert többé már nem éreztem magam mellett Hazzát, és ez megrémített, s a félelem magában hordozta a bénulást. Lefagytam.

- Nem maradhatnék mellette? Ígérem, nem leszek útban.

  Leírhatatlanul utáltam a csöndet. Gyűlöltem, hogy nem voltam tisztában mindazzal, ami körülöttem zajlott, pedig egyfolytában én voltam a téma. Ez pontosan olyan volt, mintha egy plexi burát húztak volna az ágyam köré; kitaszítva éreztem magam. Olyan volt, mintha nem is léteztem volna, mintha egy kirakati baba lettem volna, aki arra várt, hogy eljöjjön érte a jó tündér keresztanyja, aki életet ajándékozhat neki, pont, mint Pinocchiónak.

- Nem bánom, de akkor is hátrálni kell pár lépésnyit – egy meleg, mégis idegen kéz érintette meg a karomat, a megfelelő véna után kutatva, hogy ezt követően belém döfhessen egy hatalmas injekciós tűt. Az egész testem ellazult, azon nyomban hatni kezdett a belém fecskendezett gyógyszer és mintha csak drogot pumpáltak volna a szervezetembe, elképesztő békét éreztem, mi több: erőt. Abban a pillanatban még egy betonfalat is képes lettem volna porrá zúzni, pusztán a gondolataim erejével.

- Rendben.

- Cara, hall engem? – Igen, hallom. Már nagyon régóta hallom. Kérlek, vigyen ki innen, többé nem akarok fogoly lenni. Motyogtam, miközben a szám egész idő alatt csukva volt, így rajtam kívül senki sem érzékelte, mennyire megviselt ez az egész. Ők annyit tudtak, amennyit láttak; semmit. - Ha igen, akkor kérem, mozdítsa meg az ujjait, hogy tudjuk, nem csak egy izomrángás volt az előbbi.

  Minden erőmet összeszedve, koncentrálni kezdtem, de nem történt semmi és ez a tehetetlenség jócskán rányomta a bélyegét a kórterem légterére is, mely oly nyomasztóvá vált, hogy lassan ablakot kellett volna nyitni. Fogalmam sem volt róla, az előbb hogyan csináltam azokat a világmegváltó mozdulatokat, én csak arra emlékeztem, hogy újraéltem az édesapám temetésének pár gyötrelmes pillanatát. Talán ez kellett hozzá? Emlékek a múltból? Kétségbeesetten kutattam valami használható után, de sem az első biciklis kirándulásom, sem az első csókom nem volt elég erőteljes a változáshoz. Az agyam szüntelen dobálta a képeket, egyiket követte a másik, míg végül ráleltem a megfelelőre.

A nap ragyogóan sütött, talán még sosem ébredtem olyan verőfényes reggelre, mint akkor. Ismételten egy külső szemlélőként éltem át a pillanatot, így olyan dolgokat, mimikákat és mozdulatokat is megfigyelhettem, amit akkor, tizenhat éves fejjel aligha tudtam feldolgozni. Harry és én egymás mellett sétáltunk az erdőben, s míg én lesütött szemekkel bámultam a földet, hogy még csak véletlenül se essek pofára egy kitüremkedő ágban, addig Haz engem vizslatott. Hogy nem vettem észre már akkor, hogy mennyire szeretett? És Ő hogy nem vette észre, hogy a közelében mindig kivirultam? Talán úgy, hogy amikor szomorú voltam, általában másnak panaszoltam el a bánatom, így nem is láthatta… Nem az Ő hibája volt.

  Ahogy feltárult előttünk a tisztás, minden szín felerősödött, a virágok illata pedig oly bódító volt, hogy legszívesebben meghemperegtem volna bennük, hátha ezáltal a ruháimba ivódott volna kellemes zamatuk. Mindig is imádtam azt a mezőt, hiszen a közös helyünk volt. Vicces, hogy a halál torkában is pontosan oda száműzött a képzeletem, mintha én magam is a helyhez tartoztam volna.

- Boldog Nőnapot! – Hazza az orrom alá dugott egy apró dobozkát, amit azon nyomban fel is nyitottam, s ahogy a szemeim elé tárult a kedvenc együttesem legújabb kislemeze, mentem a karjaiba vetettem magam, melynek következtében mind a ketten a földre zuhantunk. Akkor olyan boldog voltam… igazán boldog.

- Ügyes kislány. Akkor most próbálkozzunk meg valami nehezebbel. – Nehezebbel? Hiszen ebbe is majd’ belepusztultam! Nem lehetne pihenni egy kicsit? Mi lesz, ha legközelebb nem találok megfelelő emléket? Ha itt maradok, mert kicsúszik a kezemből az a bizonyos mentőkötél, ami felhúzhatna a felszínre? Próbáltam megnyugtatni felborzolt idegeimet, de nehezebben ment, mint azt elsőre gondoltam. Nem a halállal kellett megküzdenem, hanem a saját makacsságommal. - Fel tudja emelni az egyik karját? Nem kell nagy dolgokra gondolnia, pár centiméter is megteszi.

   Pár centiméter, csupán centiméterek; szüntelen ezt ismételgettem, mintha egy ósdi lemez fennakadt volna a divatjamúlt lejátszón, mégsem történt semmi. Oly közel volt a cél, hogy szinte már éreztem a győzelem csokoládétorta ízű zamatát, mégis elestem egy kikandikáló fűcsomóban.

- Megpróbálhatnám? – tompa, mégis ütemes lépések zaja csapta meg a füleimet, végül egy ismerős, kissé bőrkeményedéses tenyér simult az enyémhez; Harry tenyere. Ha képes lettem volna rá, abban a másodpercben elmosolyodtam volna, de az előbbi próbálkozások hatására kellőképp kimerítettem az energiatartalékaimat, így egy belső kacajnál többre aligha tellett - Cara, összpontosíts a hangomra. Tudom, hogy lépes vagy rá.

Hirtelen a konyhánkban találtam magam, mintha magával ragadott volna egy láthatatlan kéz, ami átrángatva az utcákon, visszacipelt anyu mellé. A helyszín ismerős volt, a szereplők is, s ahogy felmértem a terepet, a jelenet is kibontakozott a szemeim előtt. Mintha minden egyes emlék más érzelem-csakrámra irányult volna. Apu temetése a fájdalmat ébresztett a szívemben, Harry és a mező az ajkaimra csókolta a boldogságot, míg a következő képsorok a dühre összpontosultak.

   Anyu a pult előtt állt, kezében egy késsel, s a vacsorai hozzávalóit aprítgatta kicsi, kocka alakú darabokra; lecsó volt készülőben. A rádió kellemes hangja körbelengte a légteret s ha nem tudtam volna mi fog következni, egy pillanatra elhittem volna, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. De nem lett, egyszerűen nem lehetett. Aztán, mint egy végszóra, jómagam is haza toltam a képem; csurom vizesen, teljesen bőrig ázva.

- Te mégis hol jártál, kisasszony? Azt hittem, megbeszéltük, hogy nyolcig kaptál kimenőt – anyu a hűtő fölé akasztott órára vezette a tekintetét, azonban én nem szorultam rá erre a felesleges közjátékra. Pontosan tudtam, hogy egy teljes órával túlléptem a határt, hiszen édesanyám abban az időben mindig fél kilencre ért haza, az pedig, hogy otthon találtam elegendő bizonyíték volt a szabályszegésemre.

- A haverokkal, az idő csak úgy rohant, észre sem vettem – szabadkoztam, de mintha meg sem hallotta volna. Letette a kést és öles lépteivel felém közeledett. Abban a percben olyan volt, mint egy gyilkos sas madár, aki végre valahára lecsaphatott, már réges-régen kiszemelt áldozatára.

- Bűzlesz az alkoholtól, pedig még csak tizenhét vagy. A te korodban én…

- Anya…

- A te korodban én…

- Egy unalmas ember voltál. Miért nem élhetem az életem úgy, ahogy én akarom? – nem mondtam el neki, hogy egy kortyot sem ittam, csak Will véletlenül leöntött egy pohár tiszta wiskeyvel. Élveztem, hogy felhúzhattam, mert mérges voltam rá. Gyűlöltem, hogy a munkába menekült, miután apu meghalt, ezzel magamra hagyva a gyászban. Mellettem kellett volna lennie, és ezt sosem bocsátottam meg neki.

- Mert felelőtlen és gyerekes vagy, azért – vágta oda foghegyről, majd lerángatta rólam a vizes pulóveremet, amit mérgesen gyűrögetett a kezei között. Sosem ütött még meg, így nem féltem a dühétől, pedig kellett volna. Le kellett volna állnom, meglátnom a fájdalmat a szemeiben, de én túl önfejű voltam, egy megsértett kislány, aki bosszút akart állni a saját anyján, amiért az elhanyagolta.

- Fogalmam sincs, mit látott benned – és ez volt az a pont, ahol elvesztette a türelmét. A tenyere az arcomon csattant, nekem pedig mind a két szemem könnybe lábadt. Ahogy egy jéghideg könnycsepp végigfolyt az arcomon, hihetetlenül jól esett a megsebzett és igencsak kipirult bőrömnek a hirtelen hőfokváltozás.

- Tűnj fel a szobádba, ma nem kapsz vacsorát!

- Gyűlöllek!

- Ez bámulatos fiatalember – az orvos hangja visszarántott a valóságba, s vidám hanghordozása arra engedett következtetni, hogy sikeresen vettem az elém görgetett akadályt; megmozdítottam a kezem - Most pedig térjünk át a lábakra.

  Legszívesebben azon nyomban feladtam volna, mert túlságosan is fájt az ébredés, s fogalmam sem volt róla, milyen emlékeket kell majd még újraélnem ahhoz, hogy a lábaimat is meg tudjam emelni, mi több, végre valahára ki tudjam nyitni a szemeimet. Harry jelenléte mégis erőt öntött belém, így visszaültem az érzelmi hullámvasutam különjáratára.

Magány. Abban a másodpercben, hogy megláttam magam, a Styles család házának verandáján ülve, a tenyereimbe temetve az arcom, már tudtam, hogy melyik érzelem következett. Azokban a hetekben féltem, hogy elveszítem a legjobb barátomat, és ez elég labilissá változtatott. Az egész azzal kezdődött, hogy megvédtem őt Logan McMillar-től és ezért a baráti megnyilvánulásomért ő feltűnően kerülni kezdett. Kétségbe voltam esve és fogalmam sem volt róla, mivel tehettem volna jóvá mindent, hogy mivel engesztelhettem volna ki.

- Nincs itthon – Gemma hangja, akár egy üvegszilánk, ami felsértett egy óvatlan kezet, úgy mart bele a szívembe. Hazudott nekem, pedig mind a ketten nagyon jól tudtuk, hogy Harry a szobájában volt, vagy valahol egészen máshol, mégis a házuk belterében.

- Hát persze, pontosan úgy, ahogy az elmúlt napokban sem volt – horkantottam, majd leszegett fejjel az előttem elterülő kertet vizslattam. Olyan egyedül éreztem magam nélküle, mintha elveszett volna a lényem egy jelentős része, mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot. Hiányzott, hogy megnevettetett, hogy beszólogatott, hogy megölelt és egy tábla csokival próbálta jóvátenni az ellenem elkövetett gyermekded csínyeit. Ő maga hiányzott.

- Majd megenyhül, hisz tudod, milyen…

- De nem tettem semmit, mégis úgy kezel, mint egy leprást. Rám se néz, és amikor meglát a folyosón egyből a másik irányba fordul – a szemeim megteltek könnyekkel, miközben Gemma leguggolt mellém és a vállamra tette a kezét. Óvatos, gyengéd mozdulatokkal vigasztalt és igencsak jól esett, ahogy simogatott, mert abban a pillanatban reményt ébresztett bennem. De hiába sütött a napsugár, a felhők abban a pillanatban elállták az útját, ahogy újra erőre talált. Harry kijött a házból és ahelyett, hogy odajött volna hozzám, intett a nővérének és felpattanva a gördeszkájára, elhajtott. Levegőnek nézett, s én újra egyedül voltam…

- Ez az Csillag! Nagyon ügyes vagy. – Mikor lesz már vége? Ugye mára ennyi volt? Nagyon elfáradtam Hazza, kérlek, maradj itt és pihenjünk. De megint csak magamnak beszéltem, s miközben Harry puha ajkai a homlokomhoz értek, már tudtam, hogy mindez csupán a kezdet volt; a jéghegy csúcsa. Ugyanis a legnagyobb megmérettetés még váratott magára. - Gyere vissza hozzánk.

  Minden erőmet összegyűjtve, megpróbáltam teljesíteni a kérését, s miközben egyenletesen szippantottam magamba az éltető oxigént, magával ragadott egy újabb örvénylő gondolatfoszlány. Remélhetőleg az utolsó, ugyanis többre akkor sem lettem volna képes, ha kényszerítettek volna.

  A csillagokkal teletűzdelt ég azon az éjszakán is pontosan olyan volt, mint minden addigin, így nem csoda, hogy óvatlan voltam, s nem vettem észre, mekkora vihar közeledett harmatgyenge testem felé; persze csak képtelesen szólva, ugyanis a tiszta égen egyetlen esőfelhő sem gyülekezett. A hajam laza kontyba fogva díszelgett a fejem tetején, miközben a tükör előtt állva, próbáltam visszamosolyogni mélabús képmásomra; mind hiába. Hirtelen nem tudtam eldönteni, miért pont ebbe a semleges emlékbe hozott vissza az elmém, de ahogy Jane átlépte a küszöböt, mint derült égből villámcsapás, engem is eltalált a felismerés; beletörődés, majd megbocsátás – ezek az érzelmek következtek.

- Még mindig haragszol, azért, amit a suliban mondtam? Én tudom, hogy Will és te nagyon jól kijöttök egymással, én csak… ezt az estét mindig úgy képzeltem el… - nem engedtem, hogy befejezze a mondatát, helyette felé fordítottam a tekintetem és én magam ejtettem ki a megfelelő szavakat. Igaza volt, amikor az ebédlőben mindenki előtt kinyilvánította a véleményét, nem kellett volna kiabálnom vele mindezért.

- Én is úgy képzeltem, hogy Harry visz el a végzős bálra, de nem így lett. Már rég nem ringatom magam hiú ábrándokba – megrántottam a vállaimat, lazán, mintha semmit sem éreztem volna a szóban fogó személy iránt, pedig rajtam kívül mindenki tisztában volt vele, hogy hazudtam. Csupán könnyebb volt az általam kreált hamis valóságban élni, mint szembenézni a valóvilág sivárságával.

- Azt hittem kiabálni fogsz, amint átlépem a szobád ajtaját – nevette el magát, majd megölelt és segített kijavítani a sminkemet, amit, hála remegő kezeimnek, igencsak összemaszatoltam.

- Azt akartam, de aztán eszembe jutott, hogy felesleges lenne kiborulnom minden apróságon. Barátok vagyunk. Te is elnézed a hibáimat és én is elnézem a tied…

- H… Ha… - leírhatatlanul fájt a torkom, mintha még mindig dörzspapíron keresztül vettem volna a levegőt és képtelen voltam megformálni az általam kívánt nevet, pedig éreztem, hogy képes lehettem volna rá, csupán kimerültem a nagy erőlködésektől, ami az ébredéshez vezetett. Mert ezek a hangok már a gyógyulás előfutárai voltak; ebben az egyben holt biztos voltam.

- Szeretlek – Harry megszorította a kezemet és bár még mindig szorosan összepréseltem a szemeimet, tudtam, hogy örömében ezer meg egy könnycsepp szánkázott végig az arcán, hiszen megéreztem a langyos folyadékot, ami rácseppent a bőrömre. Legszívesebben azon nyomban a karjaiba vetettem volna magam, hogy ott találjam meg a vágyva vágyott nyugalmat, de még a mozgás gondolatától is elálmosodtam.

- Én is szere… - kinyitottam a szemem, hogy lássam az arcát, s bár sápadt volt, kócos és megviselt, én mégis gyönyörűnek, már-már angyalinak találtam. Hiszen Ő volt az Őrangyalom, aki vigyázott rám, amikor minden reményt feladtam - …tlek.

- Jó reggelt, Csipkerózsika. Örülünk, hogy felébredt. Egy darabig még itt kell maradnia és még jó pár vizsgálatot elvégzünk magán, de a legjobb lesz, ha most hagyjuk egy kicsit pihenni. – Az orvos hangja magára vonta a figyelmemet, az pedig különösen, hogy köpenybe bújtatott karjával az ajtó felé taszigálta a szerelmemet.

- Ne!

- Nem megyek el, csak szólok az anyukádnak – Harry arca kivirult, de ahogy egyre közelebb került az ajtóhoz, eluralkodott rajtam a pánik s kétségbeesetten kaptam volna utána, ha képes lettem volna rá. Így viszont csak annyira futotta tőlem, hogy pár milliméternyit megemeltem a karom, majd azon nyomban vissza is ejtettem az ágyra, megadva magam a gravitáció hatalmának.

- Várj… még.

  Hazza visszasétált mellém, mialatt az orvos becsukta maga mögött a kórterem ajtaját. Nem arról volt szó, hogy nem akartam találkozni a többiekkel, csupán ki akartam élvezni az újjászületésem első pillanatait, méghozzá egy számomra igencsak fontos személy társaságában.

- Milyen ragaszkodó lettél hirtelen – leült az ágyam mellé húzott székre és a kezeibe vette a tenyerem, melyre apró szívecske, kör és csillag alakú formákat rajzolgatott. Az arcán megjelenő kisfiús mosolytól még ellenállhatatlanabbá vált, s én boldog voltam, amiért hitt bennem, annak ellenére, hogy egyikünk sem bízott már a csodákban.

- Majom.