54. fejezet: Még valami

Drága Olvasóink!

Egyszerűen el se tudom hinni, hogy már ennyire a vége felé járunk, hihetetlen! Nagyon szépen szeretném megköszönni mind a kettőnk nevében a támogatásotokat, a dicsérő szavakat, amiket mindig kaptunk és tudom, hogy ez még nem a búcsú ideje, de úgy érzem sosem köszönöm meg eléggé, amit értünk tetszek, nagyon köszönjük! A mai fejezet az egyik kedvencem, hiszen ebben már jóra fordulnak a dolgok, remélem Nektek is legalább annyira fog tetszeni, mint nekem. Még egyszer köszönök mindent, jó olvasást és pihenést a nyár fennmaradó részére! <333

Szoros ölelés, 

kriszty96

...............................................

Még valami

  

„Sok dolog a világban elkerülhetetlenül arra vesz rá, hogy csak ússzunk az árral, miközben fölöttünk összecsapnak a hullámok. Máskor csak a magányra vágyunk, noha tudjuk, hogy az nem jó nekünk. Netán az is előfordulhat, hogy még vannak bennünk tisztázatlan érzelmek, amik kissé elnyomják az igazit, mi felpezsdít bennünket. Még valami, ami végül visszaránt a földre és felnyitja a szemünket, hogy itt bizony még van, ami nem egyenes. Vannak dolgok, amik végül tisztázódnak, de olyanok is, amikkel kapcsolatban még tiszta vizet kell öntenünk a pohárba, hogy végül igazán boldogok lehessünk, ahogyan azt megérdemeljük!”

Harry Styles 

  - Hé, minden oké?

  Vettem egy mély lélegzetet, majd hangosan ki is fújtam azt. Figyeltem, ahogyan percről percre egyre jobban remegni kezdtek az ujjaim a frusztráció miatt. Lehorgasztottam a fejemet, lesütött pilláim alól méricskéltem, majd összeszűkített szemeimet végül bezártam. A sorsunkat nem mi pecsételjük, meg az velünk válik egy egésszé. Engem Cara tett egy egésszé és miközben a néma csend leszállt a kórterem falaira és magába itta a ki nem mondott szavakat a kárpitozás egyre biztosabb voltam abban, hogy most már minden rendben lesz, de még volt valami, ami felettébb aggasztott. Még valami. Valamik, ha pontos akarok lenni és hiába is szembesültem azzal, hogy Will számára is feltárult egy másik kapu tudtam, hogy mögöttem még volt egy bezáratlan. Cher.

  Szemeim hirtelen felpattantak, hátamat nekinyomtam a szék támlájának, majd az ajkamba harapva csibészes mosolyommal firtattam Cara ismét pirospozsgás arcát, ami csordultig telt az élettől, végre újra visszanyerte azt. A gondolata annak, hogy talán most majd minden rendeződhet teljesen felderített, naposabb lett a világ, kékebb az ég, zöldebb a fű és frissebb a levegő is. Teljesen rendre állt minden, ahogyan csak percekig lehetett a múltban, amit a tetteink, félreértések és vádaskodások tettek keserűvé. De a dolgok ismét visszanyerték zamatukat és most már csak rajtunk múlt mennyit is vagyunk képesek adni érte, hogy készen állunk-e rá, hogy megbocsássunk nem csak egymásnak, hanem önmagunknak is. A magam részéről és már fölkészültem, így már csak az volt kérdéses Cara hogyan vélekedik minderről.

  Letuszkoltam a torkomban megrekedt gombócot, igyekeztem a tüdőmet normál ütemre kényszeríteni, a szívem dobogását jobban kontrolálni, de a garatom még mindig kapart, a levegőt szaggatottan szívtam be, a szívem szinte kiugrott a helyéről. Reszketve kaptam az ujjai után, amit nem rántott el, hagyta, hogy kezeimmel cirógassam a kézfejét, ami megbizsergette az egész testem, belsőm jólesően sóhajtott fel, úgy érezte végre megtalálta a helyét.

  - Mi az? – kérdezte apró mosollyal a szája szegletében, ami engem is vigyorra késztetett, miközben magamban elmormoltam egy halk imát, fohászkodtam, hogy minden a lehető legjobban alakuljon, hiszen nem húzhattam az eseményeket a végletekig, ideje volt tiszta vizet önteni a pohárba. Elérni, hogy a szívünk megszabaduljon a sok tehertől, ami rá akaszkodott. - Bámulsz – feljebb ült az ágyon, mire szúrósan néztem rá, de egy percig sem törődött aggódó reakciómmal.

  Fejét a falnak vetette, felhúzott lábakkal várt a válaszomra, ami csak nem érkezett el a várt időben, megvárakoztattam Őt. Nem tudtam mit mondhatnék, hogyan kezdhetnék bele, miképp hozakodjak elő az érzelmekkel, amelyekről már tudomása volt, de meg akartam tenni, végre vele akartam lenni. S erre bármi áron kész voltam, hiszen ha eléggé küzdünk azért, amit el akarunk, érni senki sem állíthat meg a vágyaink beteljesítésben. Legyen akár az a kívánság egy egyszerű dolog vagy hatalmas vágyálom, minden lehetséges, ha eltökélted magadat és tudod, mit akarsz. Én eltökéltem és tudtam mit akarok. Eggyé válni a sorssal és Cara-éval egybefonni azt.

  - És ez zavar téged? – mélyen a szemébe néztem próbáltam kiolvasni onnét, hogy mit is gondolhatott, mit is érezhetett, de nem bukkantam rá semmire, nem találtam lelkének tükrében egyetlen egy a kérdéseimre alkalmas választ. Mint mindig most is tökéletesen elrejtette előlem, hogyan is érez, ezért is nem voltam teljesen biztos önmagamban. Nem volt egészen merszem rá rontani, amikor még csak nem régen ébredt fel és nem adott nekem elegendő nyomatékot egyetlen egy nézése sem, nem volt arra biztosíték, hogy mi ketten valaha is együtt lehetünk. Hisz hiába is mézédes egy gyümölcs addig nem lehet elég finom, míg meg nem érik. A miénk még nem volt ennek a közelében, nem érett meg eléggé.

  - Talán csak egy kicsit – két ujjával is megmutatta nekem ezt a mennyiséget, miközben arcáról egy percre sem lohadt le a szembeütő mosoly, jóval inkább keresztezte összes mimikáját, ami engem is szabadabbá tett. Noha tudtam, hogy még egy kínos beszélgetés előtt álltunk mertem remélni abban, hogy majd minden simán megy, ha ennyire fesztelen köztünk a levegő is, hogy végre annyi év után nem a fájdalom és kín szippant magában, hanem a szétrombolt kálvária után végre felszabadultunk a ránk nehezedő hazugságok és tévedések alól.

  Végre szétrobbant az összes tévhit és csak mi voltunk, az őszinte érzéseink, az előttünk célul kitűzött utunk, a közös jövőnk képe, amit el akartam érni az ujjaimmal is, hogy megkaparinthassam és magamhoz szoríthassam. Magamhoz akartam ölelni Őt és szorosan a karjaim közt tartani, hogy sose távolodjunk el viszont egymástól. Nem akartam ismét távol lenni tőle. Minél közelebb annál jobb és minél inkább együtt annál boldogabban. Tudtam, hogy egész életemben csak erre volt szükségem, hogy nem kellett volna elmennem, akkor lehettem volna igazán csak szabad. De annyi év különlét után igazán csak most tudtam értékelni azokat, akiket szerettem, s akik viszont szerettek engem. Az élet olykor súlyos, veszélyes dolgok elé állítja az embert, de ezekben nem csak a rosszat kell látnunk, hiszen tanulhatunk mindenből. Én ráébredtem, hogy nem kellett volna ilyen könnyen feladnom, mert ez hamar a vesztemet is okozhatta volna. A boldogságom elvesztését, amibe már erősen akartam kapaszkodni, soha el nem engedni azt. Őt.

  - Cara, van valami, ami erősen foglalkoztat – szóltam hamiskásan megköszörülve közben a torkom, már belezsibbadtam abba, hogy még önmagam is feltartóztatom az igazságot, mikor legszívesebben már felfedtem volna, de valamilyen láthatatlan erő visszatartott ebben.

  Kivárni a megfelelő alkalmat sokszor kényelmetlen és frusztráló, olykor még félreértések közé is suvaszt ezért is akartam kimondani, végre újra elismételni mennyire fontos is nekem, hogy nála nagyszerűbb lánnyal még életemben nem találkoztam hiába is forogtam azokban a körökben, amikben, ezért is kifújtam a magamban tartott levegőt és üres tekintettel bámultam rá. Rá, akit az ablakon beszökő fény fakóvá tett, kihangsúlyozta mennyi mindenen is ment át, ami alól végleg fel akartam szabadítani, szabaddá tenni, akár egy madár. Kitörni a kalitkából, ahová az elvárásaink taszítottak minket, elfelejteni a sok rosszat, ami ha nem is lehetséges, de legalább homályossá tenni azokat, hogy végre igazán boldogok lehessünk úgy, ahogyan azt kell.

  Cara azonban előbb cselekedett, mint én. Összeszűkített szemekkel fürkészőn mért végig, miközben még közelebb furakodtam hozzám, hogy leolvashassa arcomról valójában mi is az, ami annyira foglalkoztat, hogy már egészen maga alá gyömöszölt. Végül ajkai szólásra nyíltak el, hangjában erős, aggódó él jelentkezett, melynek hatására megborzongtam.

  - És pedig? 

 - Kettőnk. Azt hittem, hogy gyűlölsz a történtek miatt – erősebben szorítottam meg az ujjait, ismét lehorgasztottam a fejemet, mert egyszerűen képtelen voltam sötét íriszeiben is fellelni az abban felülkerekedő gyűlöletet, hiszen tisztában voltam azzal mit is követtem el ellene, nem is olyan rövid időn belül. Hosszútávon tettem tönkre nem csak Őt, hanem az érzelmeit is, amire egyszerűen nem volt bocsánat. Magamat kellett ostoroznom, hiszen nem csak másokban magamban is fel kellett fedeznem a hibát, amiből rengeteg jutott. Sok téves következtetést vontam le, sok mindenbe menekültem a valóság elől, hogy a magam világában élve ne kelljen felelősséget vállalnom a tetteimért. Könnyebb út a menekvés, de végül mindenkinek szembe kell szállnia a következményekkel, azokkal, akiknek ártott és végül önmagával is. Én nem tudtam számolni önmagammal és tudtam, hogy még nem is most fogok tudni. Ahhoz hosszú idő kell és Cara megbocsájtása, amiben töretlenül reménykedtem.

  - Ez így is van – mondatába még a szívem is belesajdult, pontosan ettől tartottam és miközben elvezettem róla a tekintetemet hagytam, hogy az elidőzzön az ablakon át a kinti táj rejtelmeiben. Figyeltem a fuvallatot, ami a szél sodrása hozott részre, az általuk húzott-vonott faleveleket, miképp a virágok szirmait tépte magával a felerősödő sodrás, ami belül engem is felemésztett. Sokan mondják, hogy a tetteinkért mind megfizetünk, de én nem hittem volna, hogy egyetlen hibám miatt majd az lesz a fizetségem, hogy végleg el kell azt fejetlenem, ami jó és nekem oly fontos. Azonban a sors fordulata még többet is tartogatott, Cara mondandója még nem járta végét, épp ellenkezőleg csak akkor kezdődött el. – Egy részem nem képes megbocsátani azért, amit tettél. Egy másik részem viszont képtelen azzal a tudattal élni, hogy távol légy tőlem – a tőle elrántott kezem után kapott és erősen megszorítva azt elérte, hogy a bennem tátongó lyukak ne legyenek annyi heggel körülöleltek, kissé begyógyulni készültek, beforradni, mert éreztem valamit, még valamit, ami sokat ígért. Nem hagyott elveszni, nem engedte, hogy kétségek között gyötrődjek. Mintha a szívem végig tudta volna, hogy mi lesz, csak az elmém állt ennek ellen. Ez volt a szív és ész vitája, az én és tetteim harca, amikkel erősen küzdöttem, hogy elfeledhessek mindent és végül képes legyek önmagamnak is megbocsájtani a sok felelőtlen, önző tettem miatt. – Tudom, hogy hatalmas ostobaság volt ennyire kiborulnom.

  - Inkább érthető, Will és én nem voltunk tisztességesek. Nem gondoltunk arra, hogy te mit érzel, csak magunkra gondoltunk. Önzők voltunk – az álla alá nyúltam és felemeltem a fejét, hogy a szemébe tudjak tekinteni, ahol olyan érzelemre bukkantam, amit már én is ismertem és pontosan a nevén is tudtam nevezni; a fájdalom. Nem akartam, hogy énmiattam ezt az érzelmet meg kelljen ismernie, hogy élnie kelljen vele, de ahhoz vissza kellett volna ugranom az időben, hogy mindezt meg tudjam akadályozni, ami pedig teljesen lehetetlen. Sokszor az utunkat nem tudjuk megválasztani, de a lépéseinket igen én pedig az elkövetkezendőket meg akartam. S ahogyan még jobban elrévedtem Cara tekintetében láttam a hamarost lecsapó összeomlást, már azelőtt tudtam, hogy magát fogja mindenért okolni mielőtt még kimondta volna a hibáztató szavakat.

  - Ahogyan én is. Önző módon azt akartam, hogy én miatt adj fel mindet – hevesen megráztam a fejemet, majd homlokomat az Övének döntve mélyen lehunytam a szemeimet. Hallgattam, ahogyan erősen dobogott a szíve, mélyen magamba szívtam a jellegzetes illatárt, ami a kórházi ruhája ellenére is ott rejtőzött az összes szövetében, a finom, kellemes orchidea illatot, amit mérföldekről is képes lettem volna fölismerni, már csak azért is, mert az Ő is volt. Egy rész belőle, egy része mindig is ott volt nekem még a távlatok ellenére is és, ahogyan abban a percben áthágtuk a közöttünk mélyedő szakadékot, leromboltuk a falakat, amik kettőnk közt húzódtak fel tudtam, hogy innen már nincsen messze a cél. Testének remegés, szaggatott légvétele és hangos szívdobogása is tudatta velem, hogy szeret együtt a hibáimmal s azok nélkül is. Hosszú idő után mind a ketten ráébredtünk, hogy a hibáink tesznek minket még emberibbé, mint amilyenek egyébként is vagyunk. S ketten még inkább önmagunk voltunk.

  - Feladtam volna, ha tudom, hogyan érzel – suttogtam halkan, majd felnyitva a szemeimet megláthattam, hogy Csillag is időközben lehunyta a magáét. Amikor arra gondoltam, hogy mennyi mindentől megmenthettem volna magunkat, ha nem hagyom el a vallomásom nélkül úgy éreztem, hogy legszívesebben a föld alá bújnék, és ott vészelném át a tetteim következményét, holott tudtam, hogy végtére is egyszer úgyis szembe kell szállnom azokkal. A telet lehetetlen elkerülni, a tél csak úgy jön, belecsempészi magát az ember életébe és ki nem száll onnan, míg be nem köszönt a tavasz. A mi tavaszunk most jött el.

  - Éppen ez az – pattantak ki hirtelen a szemei, így egymáséban révedhettünk el centikre a másiktól még mindig egymásnak döntött homlokkal. – Együtt lettünk volna, de akkor lelkiismeret furdalásom lett volna, mert miattam nem állnál most ennyire közel az álmodhoz, hogy énekes légy. És az lettél, egy szexi hangú, elképesztő srác, aki belül ugyanolyan maradt, mint amilyen volt. Nem változtál csak vak voltam észrevenni ezt – a beismerése mintha végleg felszabadított volna, már nem éreztem úgy, hogy gúsba kötöttek az önmagam érzelmei, a gyűlölet önlényem ellen, ami az évek haladtával csak egyre elhatalmasodott rajtam, méghozzá eddig a pillanatig visszavonhatatlanul. Még mindig undorodtam azoktól a tettektől, amik tőlem voltak eredendők, de ahogyan tenyeremmel végigsimítottam puha arcán a gondolatok kiröppentek a fejemből, más vette át a helyüket ott bent a szívemben. Kellemes érzelem, amit már régen éreztem ilyen hevesen élni, ennyire szabadnak pedig talán még sosem gondolhattam volna magamat még legmerészebb álmaimban sem. De most végre az voltam, boldog, mert tudtam, hogy ezek után már csak a jó jöhet, történjék bármi is. Hiszen történjék bármi, aki egyszer a szívedbe költözött azt többé ki nem űzheted, onnét bárhogyan is cselekedj és dönts.

  - Úgy tűnik mind a ketten vakok voltunk. Mind a ketten elhagytuk egy álmunkat, én téged te pedig a zenét – ujjam segítségével megigazgattam kusza tincseit, amik még a ziláltságuk ellenére is elragadóak voltak a számomra. A sok hibája ellenére – amit senki sem vethetett a szemére, hiszen az mindenkinek kell, hogy legyen és van is – sosem szerettem még jobban, mint abban a percben, hiszen Ő volt az első szerelmem, aki egyszer, s mint örökre a szívembe csempészte magát és ki sem tört onnan még a mai napig sem. 
  Éreztem, ahogyan az ablakon áttörő nap melege megvilágított bennünket, miközben mi továbbra is egymás közelébe férkőzve élveztük egymás illatát, még közelebb húzódtunk egymáshoz alig egy-két centi távot hagyva egymás között, aminek a létezése már önmagában felért egy kínzással. Hiába éreztem úgy, hogy jobb volna minél közelebb és közelebb tudnom magamhoz még vártam a megfelelő alkalomra, a szavaira, amik végleg felfedik előttem mit is érez, hogyan is gondolkodik. 

  - Furcsa, hogy ezt mondod – hirtelen elhúzódott tőlem, ami megrémisztett kissé, hiszen tudtam, hogy egyszer elérkezik majd az az idő, amikor szavai hideg zuhanyként szakadnak majd rám, de nem látszott rajta az ilyesfajta megnyilvánulási kényszer, aminek hatására a feleslegesen benntartott levegő kiszakadt a tüdőmből. Cara, mintha csak tudta volna, hogy mire gondolok közelebb férkőzött hozzám, láttam, ahogyan eltorzult az arca a mozdulat hatására felbukkanó fájdalomtól, de mielőtt még megakadályozhattam volna cselekedetében az ágy szélén ült végül le pontosan velem szemközt és nyugtatón simított végig az arcomon. – Tudod, amikor utánad mentem valamiért megfogalmazódott bennem egy dal. Azt hiszem csak ez kellett, ahhoz, hogy rájöjjek mit is veszítettem el a makacsságommal, hogy hagytam, hogy a félelmeim irányítsanak – keze törzse mellé hullott, majd lehorgasztotta a fejét ezzel kissé elkeserítve, mert pontosan tudtam, hogy még mindig magát emésztette minden egyes általam elkövetett baklövésért, ami egyáltalán nem az Ő lelkén fog száradni. Azokért mind-mind én vagyok a felelős, s tudtam, hogy ezt fel is kell majd vállalnom, viszont abban a pillanatban csak azt láttam magam előtt, hogy szenved, mert kétségei voltak a tettei felől, hogy okolja miattuk magát. Ez nem tetszett főleg az nem, hogy az önhibáztatása ilyen mértékben elterjedjen. 

  - Egy spontán balesetnek ennyire tudsz örülni? – nevettem fel jólesőn, mire ajkát lebiggyesztette és sértődötten a vállamra csapott annyi erővel, amennyi csak kitellett tőle. Csak erre vágytam, azért tereltem el a figyelmét, hogy többé ne törje ostobaságokon a kobakját, hogy ne okolja olyanokért magát, amiről egyáltalán nem Ő tehetett, s nem is azt mondom, hogy csak én vagyok az egyedüli ludas, de szemlátomást Cara mindenért magát akarta felelősségre vonni, aminek hatására utolért az undor és ez ki is vetülve a hangomra hamarost eltorzította a nevetésemet így kénytelen voltam azzal felhagyni. Amint ez megtörtént kicsúsztam a szék szélére és két kezem közé fogva az arcát kényszerítettem arra, hogy a szemembe nézzen. – Fura, de ha ezért újra zenélni fogsz, az én támogatásomra bármikor számíthatsz, ha szükséged van rám, amit kétlek – fanyarul húztam el a számat, de azt azért ki nem hagytam volna, hogy az óvatlanul a képbe csöppent tincset ne tűrjem a füle mögé, ami mosolyra fakasztotta még lehunyt szemein át is. Én is így tettem, mert elárasztott belülről a hála, amiért végre ismét képes volt azt az útját bejárni, amit régen annyira szeretett mégis eldobott magától. De ennek most talán vége, s egy új nap köszönt ránk, ami sokkal csillogóbb és ragyogóbb az előzőnél.

  - Szükségem van rád, Harry. Jobban, mint eddig bármikor – úgy tűnt végre megnyugodott és vele együtt a lelkem is, bár az elképedésemet képtelen voltam véka alá rejteni, túlontúl is az arcomra szökött és oda is véste magát, mintegy elégtételét a reakciómnak, ami ezúttal sem hagyott cserben. Eddig úgy éreztem előtte egy bereteszelt ajtó vagyok, de abba a percben, amikor lehullott a lepel nyitott könyvvé váltam. A szívem egyre hevesebben dobogott, nem tudtam megfékezni egyre magasabb ütemre kapcsoló mozgásában, míg eközben a levegő egészen megrekedt valahol félúton bennem és az elmém is elveszítette felfogó képességét. Valahol egészen másutt jártam, hogy megfejthessek mindent és csak később döbbentem rá, hogy ehhez jobban teszem, ha visszatérek a jelenbe.

  Végül megráztam a fejemet, kényszerítettem magamat arra, hogy az agyam felfoghassa, amint az imént mondott és hosszútávon fel is készültem a csalódásra, valahol mélyen képtelen voltam kizárni azt, hogy ez az elmém játéka kell, hogy legyen, egy csalárd tévhit, ami magába akart szippantani, hogy ismét rosszul érezzem magamat, hogy visszatérjek a kálváriámhoz, amit sok éven át a társammá fogadtam. Az egyetlen szó, amit pedig eltudtam motyogni nem sokban segített az utamon csak még inkább húzta az így is vészesen megfogyatkozó időt.

  - Akkor…

  - Ketten együtt – keze ott felejtődött az arcomon egészen addig a pillanatig, mígnem szólásra akartam, hogy elnyíljanak az ajkaim Ő azonban megakadályozott ebben. Mutatóujját felemelve belém fojtotta az összes belőlem kikívánkozó szót, majd ismét lehorgasztotta a fejét, ám ezúttal már nem tűnt annyira terhesnek számára előhozakodni a vádjaival, sokkal inkább természetesként hatott számára az egész, miközben engem elborzasztott. – De csak akkor, ha nem zavar, hogy egy makacs, hisztis tyúk vagyok, aki néha gyáva és nem képes belátni normálisan a hibáit minden esetben. Aki mindenért kicsapja a patáliát, de a saját hibáiért nem ostorozza magát. Aki mindent el szeretne érni, de eleget aztán nem tesz érte – megállás nélkül hadart végig minden egyes mondatot, de mivel eléggé összpontosítottam rá tudtam mit mond felfigyeltem a szavai mögött megbújó élre, amit magával szembe állított fel és, amit egyáltalán nem akartam már az életünkben tudni. Szimplán csak kiirtani akartam, örökre. – Aki… 

    - Cara Bynes, aki jobban teszi, ha abbahagyja, hogy ócsárolja, magát különben velem gyűlök meg a baja – ujjamat az ajkára helyezve belé fojtottam minden egyes sérelmét, amivel magát ostorozta, mert fájt minden, amivel arra nem csak akart, hanem végül ki is lyukadt, hogy mennyi hibája is van. Nekem is voltak és vannak is, hiszen ez az élet rendje, de én azt akartam, hogy mellettem ezeket ne érezze, mivel több annál, mint amennyit magáról képzelt, annál sokkal, de sokkal többet ért. Sőt még annál is többet. – Szeretlek, Cara Bynes – suttogtam az arcába, amihez még meleg leheltem is hozzácsapódott, melynek hatására meg is borzongott egy percre, végül pedig ismét a homlokomnak nyomta az Övét.

  - Szeretlek, Harry Styles – motyogta, majd végre átszeltük a közöttünk támadt minden egyes centit, ajkaink egymásra találtak, minden eltűnt, ami addig ártott és fájdalmat okozott nekünk. Elveszett az összes sérelem, minden egyes délibáb, ami akár csak egy szemvillanás erejéig is becsapott bennünket. Csak mi voltunk, senki más, egymáséi voltunk végre töretlenül boldogan, ahogyan azt kell és, aminek sosem tudtam volna már többé a hátamat mutatni. Mert az igaz szerelem soha el nem múló érzés, ami ezáltal örökké ott dobog benned, a szívedben, jelen van minden légvételednél és a tetteidet is erre alapozod meg. Én mindent Carara akartam már alapozni. 
Ketten együtt, dünnyögtem magamban beleveszve közben a csókunkba.

  - Bocsi, hogy zavarok turbékoló gerlepár, de valamiről beszélnem kell veletek – tört utat nem csak a felnyikorduló ajtó, hanem vele együtt Jane hangja is, amiből szinte tapintható volt a benne lötykölődő megkönnyebbülés, a felszabadultság érzése, amiért Cara és énköztem rendeződtek a régen széthullott dolgok, amik most egy darabbá ragadtak össze. Az említett személlyel szétrebbentünk, de az én fejem hamarabb tisztává vált, mint Csillagé, így torok köszörülésem után intettem majd fel is szólaltam ezzel betessékelve a küszöbön tébláboló lányt.

  - Gyere be, Jane. 

  - Örülök, hogy jól vagy és annak is, hogy szemlátomást kibékültetek. Rátok fért a boldogság – volt valami természetellenes a hangjában, mintha félt volna a felszabadultság mellett, melynek hatására összeszűkültek a szemeim, torkomban ismét megakadt az a bizonyos rézgolyó és megakadályozott a nyelésben. Jól ismertem Jane-t, olyan volt nekem, mintha a húgom lett volna, az elmúlt időben közelebbről is volt alkalmunk megismerni egymást és az ember csak akkor ért meg igazán valakit, képes felismerni rajta a zavartságot, ha igazán képes bemérni a tulajdonságait. Én tudtam, hogy Jane viselkedésében volt valamilyen rossz kivetnivaló, aminek hatására valami titokzatos oknál fogva feszíteni kezdett a szívem. Valami itt nem stimmelt és amint erre ráébredtem tudatosult bennem még valami, de rögtön le is tromfoltam azt, hisz Bobnak már nem volt mivel sakkban tartania. Cara mindenről tudott, így az út nekünk egymással is szabadabbá vált, mint egy kalitkából kirepülő madár számára a nagyvilág.

  - Szemlátomást te is boldog vagy, de mintha feldúlt is volnál – vágtam egyenest Cara szavába, aki megfogva barátnője kezét éppen mondani akart valamit, de én nem engedtem neki. Az a még valami túlzottan is felzaklatott és eszemet vette, már nem tudtam nem arra gondolni, hogy nem csupán csak aggódással, hanem azzal együtt hátsó szándék is vezérelte el hozzánk legboldogabb óránkban, amit eme háttere majd akár szét is zúzhat. – Sweeney csinált veled valamit? – idegesen izegni-mozogni kezdtem ültőmben, nem voltam képes megálljt parancsolni a padlón ütemet verő lábamnak, ami csak arról tanúsodott, hogy sejtettem miért is érkezett hozzánk, biztos voltam abban, hogy Sweeney erősen szerepet játszott a felbukkanásában. Bíztan mertem állítani, mert ismertem őt, talán még a tenyeremnél is jobban. 

  - Nem, de róla van szó – tudtam, motyogtam magamban, majd látványosan meg is forgattam a szemeimet azok tengelyeik körül. – Tudom, hogy rengeteget ártott nektek azzal, hogy túlragaszkodó volt, de azt is tudom, hogy a szíve mélyén jó ember és, hogy csak a legjobbat akarta neked, Cara. – Egy pillanatra Cara-n állapodott meg a tekintete, majd szorosan nekem feszítette azt, miközben én csak az orrom tövét dörzsöltem, hogy kipasszírozhassam onnan az ott felgyülemlett feszültséget, ami lépten-nyomon felgyülemlett bennem, amikor is Sweeney az életembe avatkozott. Ez most sem alakult másképpen, megint csak dühöt éreztem, színtiszta dühöt, amiért ez a még valami ismét az események közé furakodott. Azok kellős közepére. – Tisztában vagyok vele, hogy nehezen lehet ezt megbocsájtani…

  - Ha egyáltalán lehet – böktem oda markánsan, miközben karba fontam a kezeimet, majd nem mondtam egyebet, mert Cara egyetlen tekintete belém fojtotta az összes szavamat, amivel még fellebbezni akartam ez ellen a találkozás ellen. Védekezőn emelkedtek fel magam elé a kezeim ezzel megadva magamat csakhogy Cara elnyerje a megnyugvást, majd egy mély sóhaj után biccentettem Jane felé, hogy nyugodtan folytassa csak általam félbekaszált mondatát ezzel közelebb hozva a bizonyos időpontot, amikor is egy olyan emberrel kell szembenéznem, aki egykor még a legjobb barátom volt, később pedig az ellenségem most azonban már nem igazán tudtam, hogy ki is ő.

  - Will megbánta, amit tett, ő maga mondta nekem. Hajlandóak lennétek meghallgatni a bocsánatkérését?  - Jane az ajkába harapva várakozott a válaszunkra, ami Caratól előbb érkezett egy igennel felelve, mint tőlem. Én hosszasan törtem a fejemet, majd az elmémbe furakodott Nagyapa egyik egykori tanácsa, ami válasz volt minden egyes kétségemre. Ne csak másokban keresd a hibát, hanem néha önmagadban is. Te is tudod édes fiam, hogy az élet sok mindenre rákényszeríti az ember, de kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk mások felett? Néha csak jó szemet hunyni és elfogadni, mindent, ami egy embert azzá tesz, ami. Tégy így és biztos vagyok benne, hogy ez majd a segítségedre lesz, be fog válni! 
Ezzel a céllal vezérelve pedig felpattantam, majd végül elköteleztem magamat a sorssal és eltökéltem, hogy meghallgatom egykori barátom magyarázatát, hogy végül mindenki boldog legyen úgy, ahogyan azt kell.

  - Egye fene! – egyeztem bele végül egyetlen bólintásommal.