55. fejezet: Bocsánat

Sziasztok :)

Nos, elérkeztünk az utolsó bejegyzéshez, amit én fogok közzétenni. Igazából ez így nem teljesen igaz, hiszen nem ez az utolsó fejezetem, ráadásul ott lesz még az Epilógus és a búcsúbejegyzés is, viszont két hét múlva az utolsó fejezetnél, nem leszek itthon. Nem akarok búcsúzkodni MÉG, hiszen nincs itt az ideje, csak különös érzés ennyire a vége felé járni valaminek, amit olyan lelkesen elkezdtünk annak idején - már több, mint egy éve.

Ebben a részben megtörténik a nagy békülés, amolyan Harry és Will stílusban. Remélem mindenkinek tetszeni fog, ha mégsem, akkor kérlek írjátok le, mit rontottam el. Nem is húznám az időtöket. Jó olvasást!

Millio puszi Xx szerecsendio

Bocsánat

Bocsánat. Egy szó, melyet naponta legalább ezerszer elmondanak az emberek, mégis oly kevés lélek van, aki komolyan is gondolja. Szinte reflexből vágjuk oda minden hibánk után, és ezáltal elcsépelté válik. Az idő folyamatos előre haladtával pedig egyre kevésbé gondoljuk komolyan. Éppen ezért mondtam helyette, hogy Sajnálom. Mert én tényleg, szívből megbántam az ellenük elkövetett vétkeimet.

Will Sweeney

  Az ujjaim görcsösen tekeredtek rá a keskeny fémre, mely lassan felengedett dermesztő hőmérsékletéből s langyossá változott – de csak ott, ahol hozzáért túlhevült bőröm, bármely kicsiny felülete. Érzelemmentes arcom semmit sem árult el a külvilágnak a lelkemben dúló háború veszteségeiről, s miközben a tetőről meredtem a tavaszias pompában tündöklő tájra, csak még borúsabbá váltam legbelül. Örülnöm kellett volna annak, hogy rám talált a szerelem, annak ellenére, amiket elkövettem, de egyszerűen képtelen voltam a jóra összpontosítani; túl sok volt a rossz, mely sötét felhő módjára árnyékolta be a legfényesebben ragyogó napsugarakat is.

- Will! – Jane hangja kiszakított filozofikus elmélkedéseim legújabb fázisából. Manapság rutinszerűvé vált, hogy kijöttem a kórház tetejére és a biztonsági korlátoknak dőlve figyeltem a várost. A langyos szellő belekapott a hajamba, melyre már igazán ráfért volna egy kiadós vágás.

- Hmm? – fordultam felé, de miközben lassan felém lépkedett, kényszerítettem magam, hogy szemeim ismételten a tájra koncentráljanak a sziporkázó leányzó helyett. Szőke loboncába hullámos tincsek költöztek, ami arra engedett következtetni, hogy nem is olyan rég otthon töltötte szabad perceit – ugyanis a kórházban nem voltak ehhez szükséges fodrászati eszközök. - Látni sem akarnak, igaz? – ujjaimmal a fémet kapargattam, mintha attól minden rendbe jöhetett volna, s bár tényleg sikerült lekötnöm túlfeszült idegzetem, az, hogy Jane megvárakoztatott, kétségek közé lökött. Fuldokoltam, akár egy úszni nem tudó kisgyerek, aki a Titanicon utazott, s a jeges habokban lelte halálát.

   Jane tenyere a vállamra simult. Arca egyre közelebb került az enyémhez, s szabályosan nyelnem kellett, annyira feszélyezve éreztem magam a közelében. Szerettem, mégsem éreztem helyesnek gyengéd érzelmeimet, hiszen még nem varrtam el minden egyes általam hátra hagyott szálat. Még beszélnem kellett velük. Kivételesen az Ő boldogságuk fontosabb volt az enyémnél - bár ezt is csak akkor éreztem, amikor a szőkeség mellettem tengette félve lopott perceit. Mióta nyíltan kiterítettem a lapjaimat, alig találkoztunk, hiszen folyton folyvást az apukájával volt, aki viszont Mrs. Bynes legrendíthetetlenebb támaszává vált. S én? Kerültem Gemmát, Niallt és mindenki mást. - Ami azt illeti, csakis rád várnak – suttogta a fülembe, majd egy lágy puszit nyomott az arcomra, s hozzám hasonlóan a kórházzal átellenben épített mesterséges parkot figyelte. A tavaszias időjárás rengeteg kisgyereket vonzott a környékre, a természetellenesen tiszta kacsaúsztatóról és a fémszerkezetekkel telezsúfolt játszótérről már nem is beszélve.

- Még Harry is? – bizonytalanul ejtettem ki egykori barátom nevét, de mintha ezt a mellettem álldogáló lány észre sem vette volna, játékosan oldalba lökött.

- Hisz tudod, mikre nem képes egy fiú azért a lányért, akit szeret. Cara pedig meg akar hallgatni. Szerintem kicsit bűntudata van a kialakult helyzet miatt – az utolsó mondatnál eltorzult az arca, mintha valami kellemetlen emlék futott volna át az agyán, de bármi ilyenről volt is szó, nem adta a tudtomra.

- Ja – motyogtam az orrom alatt, majd se puszi, se pá, elindultam az üvegezett vasajtó felé, mely a lépcsőházba vezetett. A hangomban megbújó keserű él nem szándékosan érződött azon az egyetlen szón, amit ki tudtam nyögni. Ösztönös volt, akár a lélegzés.

- Jézusom, nem úgy értettem! – kiáltott utánam, amikor már csupán pár lépés választott el a megfelelő emelettől. Szinte magam előtt láttam, ahogy a szája elé kapta reszketeg kezeit, így valamivel lassabban folytattam megkezdett utam. De nem álltam meg. Tisztában voltam vele, hogy utol fog érni. - Tudod, hogy nem úgy… - ujjai a felkaromra csavarodtak, pont úgy, ahogy az enyémek, amikor megpróbáltam visszatartani Carat, még mielőtt kilépett volna a házunk ajtaján, ezzel véglegesítve a szakításunkat. Bármit megtettem volna, ha azzal maradásra bírhattam volna. S most, hogy Jane azokat a szavakat használta, amiket: bár önkénytelenül, de feltépte a gyógyulófélben lévő sebeimet, melyekből ismételten szivárogni kezdett a langyos, vérvörös folyadék.

- Persze, hogy tudom – küldtem felé egy halvány mosolyt, majd egy mély lélegzetvételt követően a füle mögé tűrtem egy rakoncátlan hajszálat. Olyan gyönyörű volt, olyan törékeny. S egy pillanatig hatalmas bűntudatot éreztem, amiért kedveltem. Hiszen minden, amit valaha szerettem megfakult, elsorvadt majd meghalt. Meg kellett volna védenem önmagamtól, ahelyett, hogy az arcát cirógatva magamhoz öleltem. - Szoríts!

  Jane sután bólintott, majd apró kezeivel egy fehérre mázolt, fából készített ajtó felé lökdösött. Csak jót akart nekem és örültem, amiért ilyen harciassá vált, mert félő volt, hogy az összekapargatott bátorságom bármelyik óvatlan pillanatomban semmivé foszlott volna.

  Magamban lassú visszaszámlálásba kezdtem. Három. Ujjaimmal rászorítottam a kilincsre, s egy mély lélegzetvétel közepette megmarkoltam azt. Kettő. Beszívva alsó ajkam, megéreztem a vér sós és fémes ízét a nyelvem hegyén, ahogy a vérem összegyűlt a számban az agyonrágcsált, sebessé vált ajkaimból. Egy és fél. Legszívesebben azonnal megfordultam volna és kirohantam volna az épületből, azonban tudtam, hogy Jane úgysem engedett volna, ráadásul nem akartam gyávának tűnni a szemében. Neki nem okozhattam csalódást. Ha őt is elvesztettem volna, nem maradt volna az égvilágon senkim – anyát leszámítva, ami ennyi idősen kicsit gázos. Egy. Lenyomtam a kilincset, melynek következtében feltárult a kórterem, amiben Cara és Harry tartózkodott.

- Sziasztok – óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, majd egy lépést hátrálva, hátammal nekidőltem az irritálóan zöld falak egyikének. Minél távolabb, annál jobb. Így nem üthettek meg és bármikor elfuthattam volna, ha ahhoz tartotta volna kedvem. - Öhm, izé, örülök, hogy jobban vagy, nagyon aggódtunk érted.

  Ujjaimmal malommód játszadoztam, s hol az egyik, hol a másik lábamra helyeztem testem egész súlyát. Kellemetlen volt a viszontlátás, s bár tényleg örültem Cara gyógyulásának, szívesen elnapoltam volna még pár héttel.

- Nekem még vissza kellene mennem Londonba, úgyhogy kérlek, fogd rövidre – Harry mogorva hangja kivívta kókatag figyelmemet, s önkénytelenül is mosolyra húzódott a szám, amikor Cara egy szúrós pillantással belé fojtotta a felszínre kívánkozó sértéseit. Talán mégsem változtak olyan sokat, mint hittem. Talán csak én változtam.

- Persze, persze. Csak fogalmam sincs, hogyan kéne belekezdenem.

- Miért nem ülsz le? – Cara megpaskolta az üressé vált széket, ami az ágya mellett árválkodott, hisz időközben Harry már réges-régen kényelmesebb bútordarabra talált a lány közvetlen közelében. Olyan boldognak tűntek, mi több: elevennek. Szúrni kezdett a mellkasom, ahogy belegondoltam, ha nem lettem volna, már évekkel ezelőtt egymásra találtak volna. Vajon az elvakult szerelem vagy én voltam a ludas? Még meddig okolhattam az érzéseimet anélkül, hogy elcsépelté változtattam volna a kifogásaimat? - Talán akkor könnyebb lenne.

- Hogy lehetsz még mindig ilyen kedves velem? – kérdeztem, miközben lassan a rozoga szék irányába sétáltam. Időközben tördelni kezdtem az ujjaimat, mint egy börtöntöltelék, aki jogosan várta az elkövetkezendő kivégzését. Hirtelen nem is tartottam olyan jó ötletnek az ülést, hiszen az elmém kísérteties képekkel bombázott különböző villamosszékekről, zubbonyokról és méreggel töltött injekciós tűkről. 

- Mindenkinek jár még egy esély. Mi is megkaptuk. Neked is ugyanennyi jogod van hozzá, ahogy Janenek is – küldött felém egy erőtlen mosolyt, majd tekintete az ajtó felé vándorolt. Vajon ő is csak most tudta meg, hogy Jane mindvégig szerelmes volt belém? Vajon őt is annyira bántotta a vaksága, mint engem? Valószínű, ugyanis a legutolsó beszélgetésünkkor nagyon meglepettnek tűnt, amikor bejelentettem, hogy a legjobb barátnőjével együtt töltöttünk egy kellemes éjszakát. - Melletted boldog.

  Némán bólintottam, mire reszketeg kezeivel az enyémek felé nyúlt. Sután szegtem fel lekonyult fejem, de az a kedves tekintet, amivel szemben találtam magam, mindenért kárpótolt. Hirtelen olyan idiótán éreztem magam, amiért halogatni próbáltam ezt a pillanatot. Hiszen nem volt mitől tartanom. Cara mindig is kedves lány volt. Talán azért szerettem belé annak idején, amikor mellettem maradt a fiú vécében.

- De ha egyszer is…

- Nem fogom bántani, nem kell fenyegetőznöd – szúrós szemmel néztem Harryre, aki ennek köszönhetően abbahagyta az üres fenyegetésekkel teli mondatát. Az igazat megvallva örültem, amiért ennyire kedvelte Janet, hiszen eme szavakkal biztosított arról, hogy képes lett volna megvédeni, ha megbántottam volna. Ő lett a mentőkötelem, a biztosíték arra, hogy ne cselekedjek meggondolatlanul. Talán a segítségével jobb emberré válhattam volna. Az viszont már kétséges volt, hogy meg is tette volna értem mindezt.

- Szereted? – Cara szemei csillogtak, miközben Harry megszorította a tenyerét. Úgy éreztem, én voltam a felesleges harmadik a szobában, pont úgy, ahogy annak idején a kapcsolatukban. A nem létező kapcsolatukban.

- Minden porcikámmal azon leszek, hogy szerelemmel szeressem. Nem lesz nehéz, hiszen az utóbbi időben közelebb érzem magamhoz, mint bárki mást – Cara arca megvonaglott, de pár pillanatra rá ismételten boldogság költözött elnyűtt vonásaiba, így mindezt a kimerültség számlájára írtam. Kár lett volna azzal áltatnom magam, hogy a szavaim viselték meg, hiszen sosem szeretett igazán. Ő maga mondta, amikor kiléptem a Kávézó ajtaján. „Próbáltalak szeretni.” Próbált… de sosem ment neki. Sosem voltam elég. - Viszont fontosak vagytok neki, ahogy nekem is, és… szóval én csak… - a szavak cserbenhagytak, én magam hagytam cserben a testem, de még mindig olyan nehezen ment a bocsánatkérés. Hiszen nem csak nekem kellett volna elnézést kérnem, hanem nekik is. Mégis, Jane kedvéért vállaltam a kezdeményező szerepét. Muszáj volt, hisz tudtam, Hazza sosem tette volna meg. - Szeretnék elnézést kérni. Sajnálom.

- Azt hiszed, ennyi elég ahhoz, hogy mindent elfelejtsünk? – alig, hogy kimondtam a bűvös szót, a velem szemben ülő fiú felpattant s kis híján nekem esett a benne forrongó dühnek köszönhetően. Én magam sem tudtam, mit hittem, hiszen számítanom kellett volna arra, hogy ez valamivel bonyolultabb lesz. Ha csak azt néztük, hogy Cara majdnem meghalt… egy bocsánatkérés olyan volt, akár halottnak a csók. Mégis, egy részem remélte, hogy megbékélnek vele. Hogy tiszta lappal kezdhetjük, hogy a hibák az idő múlásával feledésbe merülnek.

- Nekem elég.

- Nekem nem! – Harry majdnem leharapta Cara fejét, s szerintem észre sem vette, mennyire megijesztette szegényt a kirohanásával. A kórterem hangulata fagyossá vált, mintha valaki kétszer olyan hidegre állította volna a légkondicionálót. Már csak centiméterek választottak el minket egy újabb összecsapástól, amikor magam elé emelve karjaimat, egyfajta pajzsot képeztem kettőnk közé. Nem akartam balhét, én tényleg nem akartam.

- Megértem, hogy a hátad közepére sem kívánsz – motyogtam az orrom alatt úgy, hogy azt mind a ketten meghallják, s csak reménykedni tudtam benne, hogy a szavaim eljutottak egykori legjobb barátom agyáig. Hiszen sosem volt haragtartó. Miért épp most kellett megváltoztatnia ezt a jó szokását? Miért nem tudta egyszerűen elfelejteni az egészet? Fordított esetben te képes lennél rá? Képes lennél rá, hogy eljátssz egy ostoba szerepet, miközben legbelül a téged bántó személy halálát kívánnád? Örülj, hogy csak ordibál! Ennyi neki is jár, nem? Fanyar vigyorra húztam az ajkaimat, miközben nyeltem egy hatalmasat, mely visszhangzott a beköszönt csendben. Résnyire összepréselt szemeimet kitártam, s hitetlenkedve meredtem az engem vizslató srácra. Csak állt, a gondolataiba temetkezve. Várt. Talán azt hitte, hogy folytatni fogom, hogy mentegetőzni kezdek majd. De nem tettem. Miért is tettem volna? Tisztában volt a bűneimmel, ahogy a saját vétkeivel is.

- Nem érted. Itt nem arról van szó, hogy hova kívánlak… - már valamivel nyugodtabban beszélt, szinte suttogta a szavakat s mondanivalóját mintha kettévágta volna egy éles pengével, a felénél megtört és hagyta, hogy a ki nem mondott vádak szárnyra kelljenek a levegőben.

- Nem bizalmat kérek, hanem esélyt a bizonyításra. Egyszer barátok voltunk, mi több, szinte már testvérek – győzködtem. Minden erőmmel azon voltam, hogy elássuk a csatabárdot, hogy megtaláljam a megfelelő érveket, amik megpuhíthatták volna kővé vált szívét, de semmi sem hatott. Rá kellett ébrednem, hogy semmiféle varázslat sem létezett, hogy a mesék jóságos tündérei, gyermekded felnőttek kitalált butaságai csupán. Volt egy tervem, meg akartam változni, mássá válni, valaki újjá. Valaki jobbá. Valakivé, a múlt hibái nélkül. De ez ment ilyen egyszerűen. A rossz dolgok velem maradtak. Követtek, és minél inkább menekülni vágytam, annál inkább bekebeleztek.

- Ettől az egész csak még rosszabb lesz – lökte oda félvállról, majd lassan visszasétált Cara mellé és leült a nekem felkínált helyre. A háta közepére sem kívánt, s ezzel a cselekedetével a tudtomra adta, hogy kívül sokkalta tágasabb volt.

  Az ajkamba harapva, mégis felszegett fejjel indultam meg a kijárat felé és már épp a hideg kilincset ölelték az ujjaim, amikor meghallottam Cara erőtlen hangját. Még ilyenkor is engem védett, még most is kiállt mellettem. Alig akartam hinni a saját füleimnek.

- Harry, kérlek! Csak próbáld meg – lassan megfordultam, hogy szemtanúja lehessek az elkövetkezendő eseményeknek, és örültem, amiért a maradás mellett tettem le a voksom. A látvány ugyanis, mely a szemeim elé tárult, minden pénzt megért: Cara ülésbe tornázva magát Harry idegtől merev testéhez hajolt és oly szeretettel ölelte magához, mint amivel engem sosem volt képes. Fájt, mégis, egy idő után ez a kínkeserves érzés mennyeivé változott, s csak akkor jöttem rá, hogy a továbblépés nem is lesz olyan borzalmas, mint azt az elején képzeltem. Hiszen az élet nem állt meg egyetlen szerelmi csalódás miatt. Szeretni tudni kellett, legalább annyira, mint elengedi.

- Jó, rendben. De esküszöm, ha csak egyszer meglátom, hogy szánt szándékkal árt egy számomra fontos embernek, akkor nem kap több lehetőséget – morogta, akár egy veszett kutya. Izmai jól láthatóan megfeszültek a fehér póló alatt, majd pár percnyi néma csöndet követően kifújta a tüdejében tartott levegőrengeteget. Ahogy az elhasználódott oxigén kiürült a szervezetéből, úgy lett egyre kiegyensúlyozottabb, végül halál nyugodt. Már nem rándult meg az arca, amikor rám kellett néznie. Már nem ült ki undor a tekintetére, amikor pár határozott lépéssel mellettem termett. Csak Ő volt, mindenfajta ítélkezés nélkül; készen egy új jövőre. - Tiszta lap.

- Tiszta lap – ismételtem, majd elfogadtam felém nyújtott kezét s hevesen rázni kezdtem azt. - Köszönöm.

  Hazza sután bólintott, majd amint szabaddá váltak karjai, maga mellé ejtette őket. Egy ideig csak álltunk egymással szemben. Egyikünk sem tudta, hogyan tovább, hiszen nem csak nekem, de neki is új volt ez az egész. Oly sok hónapon át – éveken át – gyűlöltük a másikat. De ennek ebben a percben vége szakadt. Már nem voltunk többé ellenségek, azonban barátok sem. Csak voltunk, mint két srác, akik egykoron egy és ugyanazon lányt szeretettek.

- Nekem viszont most már tényleg mennem kell, ha mindent el szeretnék még intézni. Már pedig el akarok, hogy mihamarabb visszajöhessek. Te pedig pihenj, oké? – Cara ágya mellé lépkedve, egy lágy csókot nyomott szerelme ajkaira, melyek lágyan szétváltak a történtek hatására. Szegény, alig pár órája kelt fel a kómából, mi pedig fenekestől felforgattuk az életét. Bár úgy láttam, nem bánta. - Szeretlek.

- Szeretlek.

- Én is megyek, hiszen pihenned kéne, még mielőtt rád rontanak a többiek – köszöntem, majd lenyomtam az ajtó kilincsét és feltártam a folyosót, mely üresen kongott, mintha egy szellem járta kórházban szálltunk volna meg, nem pedig a környék legjobb specialistáinak munkahelyén. Szemeimmel kétségbeesetten kutattam Jane után, de még mielőtt komolyan a keresésére indulhattam volna, Cara maradásra ösztökélt.

- Sziasztok. És ne öljétek meg egymást, oké? – küldtem felé egy biztató mosolyt, s egy ígéretekkel teli bólintást követően végleg eltűntem a szeme elől.

  Harry nem köszönt el, egyetlen szó nélkül rohant el a lift irányába, s mivel ezzel egyidejűleg magamra maradtam, monoton léptekkel közelítettem meg az egyik műanyag széket. Lábaimat teljesen elnyújtottam, úgy próbáltam megtalálni a tökéletes pozíciót, de amikor csak rosszabbra fordult az egész, feladtam s lehunytam a szemeimet.

  Kicsit csalódott voltam, amiért Jane nem várt meg, pedig úgy volt, hogy ma végre együtt töltöttük volna az egész délutánt. Az apukája ugyanis Mrs. Bynes társaságában elment Londonba pár fontosabb dologért – több információt nem kötöttek az orromra, ezt is csak a szőke szépségtől tudtam meg. Szerintem Cara anyukája még mindig utált engem és épp ez volt az oka annak, hogy még senki sem tudta, hogy beleszerettem Janebe. Miért mondtam volna el? Az apukája bizonyára azon nyomban eltiltotta volna tőlem.

- Na, hogy ment? – szemeim úgy pattantak szét, mint két szilveszteri petárda, de mire a hang irányába kaptam a fejem, tulajdonosa már réges-rég helyet foglalt mellettem. Jane haja egy elegáns copfba volt fogva, melyből egyetlen rakoncátlan tincs sem kandikált ki, ezzel belerondítva a kellemes összhatásba. Tökéletes volt. Minden porcikája.

- Bénán, de rosszabbra számítottam – megrántottam a vállam, hetykén, mintha semmit sem jelentett volna nekem az előbbi békülés, pedig a valóságban igenis sokat számított. Sikerült lezárnom egy korszakot egy fényesebb reményében. Most, hogy már a bűntudat sem állt az utamban, végre tisztán szerethettem – mintha találtam volna egy rózsát, bármiféle tövis nélkül.

- Harry?

- Igen, de hajlandó javítani a hozzáállásán, ha ezzel boldoggá teheti Carat – ezzel belekezdtem egy hosszan tartó mesélésbe, melyben részletesen elmagyaráztam neki mindent, ami a kórtermen belül lezajlott. Azt, amikor azt hittem kapok egy jobb egyenest az arcomba és azt is, amikor már kész voltam távozni, Cara mégis rávette Hazzát a bocsánatkérésem elfogadására.

- Én megmondtam. – Jane pajkosan oldalba lökött, ami oly váratlanul ért, hogy ha nem kapott volna utánam, minden bizonnyal leszédültem volna a kényelmetlen ülőalkalmatosságról. De megmentett, ezúttal nem csak képtelesen, de szó szerint is. Ujjaimmal végigsimítottam márványszerű bőrén, melyet végre egyetlen milliméternyi sminket sem fedett el. Hosszú évek óta először. Büszke voltam magamra, amiért sikerült elérnem, hogy végre elhiggye, úgy volt gyönyörű, ahogy. Önmaga miatt, nem pedig a kozmetikai eszközök jótékony hatásától. - Felléptek a karneválon? Tudod, most hétvégén lesz majális.

- Persze, bár borzalmasak leszünk. Az utóbbi időben, érthető okok miatt, nem igazán gyakoroltunk. Én itt voltam, a fiúk is benéztek néha…

- Biztos menni fog – ujjait ráfektette a combomra, majd lassan közelebb csusszant hozzám, hogy kihasználva édes magányunkat, egy cuppanós puszit nyomhasson a számra. Ilyenkor mindig megnevettetett, hiszen a tudat, hogy jobban élvezte ezt a titkolózósdit, mint kéne, már önmagában is röhejes volt. - Csodásak lesztek, mint mindig.

- Elfogult vagy – suttogtam a szájába, ahogy újabb keringőre kértem fel nyelveit, mire lassan elhúzódott tőlem s csípőre tett kezeivel, szúrós pillantásokat küldött tehetetlen személyem felé. Én egy másodpercig sem gondoltam volna, hogy ezzel az ártatlan kijelentéssel megbánthatom.

- Kikérem magamnak! Amúgy is, a női megérzések mindig bejönnek – egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amikor tudatosult bennem, hogy egész idő alatt megjátszotta magát. Szemeim önkénytelenül forogtak körbe saját tengelyük körül, végül a lehető legközelebb simulva a mosolygós lány testéhez, érzékien a fülébe suttogtam.

- És most mit súgnak azok a bájos kis ösztöneid? – lágy puszikkal hintettem be az arcát, majd az orrát, végül mindenhol, ahol csak értem. Éreztem, ahogy libabőrbe borult a felkarja, s ez ahelyett, hogy leállított volna, csak még inkább beindított. Imádtam, hogy mindezt én váltottam ki belőle. Hogy a teste ekképp reagált az enyémre. Hogy megtaláltam azt a személyt, aki nem csak próbálkozott, de szeretett is. Akinek elég voltam.

- Azt, hogy ha nem hagyod abba, akkor ferde szemmel néznek majd ránk az ápolók – nevette el magát. Kacaja életet lehelt a siralmas folyosóba, szinte az egész kórház kivirult tőle. Én magam voltam az, aki színesebbnek látta a világot.

- Nagyon vicces vagy – lassan összekulcsoltam az ujjainkat, majd felhúzva őt a székről, gyengéden a kijárat irányába lökdöstem. Minél hamarabb el akartam tűnni az épületből.

  A Nap sugarai felmelegítettek belülről, amikor belevetettük magunkat a tetőről látott park rejtelmeibe. A visítozó gyerekek hangja eltörpült szívem heves tam-tamja mellett, mely már szinte a torkomban dobogott. Talán ezt jelentette boldognak lenni. Amikor megszűnt a világmindenség s csak ő meg te léteztetek. Együtt. - Sajnálom.

- Mégis mit? - a mellettem lépkedő lány arcárnak vidám mimikáiba értetlenség vegyült, s félő volt, hogy íves szemöldökei örökre a homlokára ragadnak, ha nem válaszolok azonnal nekem címzett kérdésére.

- Sajnálom, hogy annyi fájdalmat okoztam, hogy durva voltam veled, hogy elítéltelek, anélkül, hogy meg akartalak volna ismerni és, hogy nem vettelek észre, pedig mindvégig az orrom előtt voltál – hadartam anélkül, hogy levegőt vettem volna. A végére már annyira kiszáradt a szám, hogy felismerhetetlenné torzultak a szavaim, pedig hallania kellett volna. Mindent hallania kellett volna.

- Nem kell, tudod, hogy nem haragszom – megtorpant, s addig egy tapodtat sem mozdult, amíg szembe nem fordultam vele. Tisztában voltam vele, hogy én lettem volna az utolsó ember, akit hibáztatott volna, de attól még nem szűnt meg a mellkasomban lüktető fájdalomérzet. Bűntudatom volt, és Cara és Harry még csak a jéghegy csúcsa volt. Rengeteg embernek ártottam a szerelem nevében. Bunkó voltam a barátaimmal, amikor megpróbálták felnyitni a szememet. Keresztbe tettem Gemmának s kis híján megvertem Niallt, amikor az esküvőn védelmébe vette a bandatársát… egy szó, mint száz: elcsesztem.

- Pedig kéne.

- Azt majd én eldöntöm! – akaratoskodott, mire lehajtottam a fejem és a hajamba túrva elkezdtem mustrálni a tornacipőmet. Hirtelen nem ismertem magamra. Mikor lettem én ilyen… ilyen… érzelmes és bűnbánó? Jaj, Jane! Teljesen elvetted az eszemet.