56. fejezet: Vallomás

Drága Olvasóink!

Rettentően sajnálom, hogy a rész csak most kerül felrakásra, de napok óta baj volt az internetemmel, így csak most tudtam kirakni. Tényleg nagyon sajnálom, remélem nem vagy miatta nagyon dühösek! El sem hiszem, hogy ez az utolsó fejezetem és bár nem búcsúzkodom, hiszen egy epilógus még hátra van, a magam egyedüli részéről már el kell engednem. Bízom benne, hogy a késésem miatt nem haragszotok nagyon rám és, hogy a résszel nem fogok csalódást okozni! Jó olvasást, élvezzétek ki a nyár utolsó heteit! <3333

Szoros ölelés,

kriszty96

...............................................

Vallomás

 „Sok szó csak egyszerűen silány, de egy vallomás egészen más. Néha azt mondjuk ki, amit valójában nem is gondolunk komolyan, ám olykor az életünk részesévé válik a beismerés, amellyel őszintének kell lennünk. Így esnek az olyan események, amikor mások előtt kitárjuk a szívünket, elsimítjuk az életünk egy olyan részét, ami azt hittük valamikor majd maradandó lesz ezért is fáj az, hogy a múltunk részeseként jelen lévő személyt szomorúsággal telve kell hátra hagynunk a magunk boldogsága érdekében. De mi mindent túlélünk, magát az életet is, azért, hogy a szerelem mindig az ajtónkon kopogtasson!”

Harry Styles 

 Londonban nem esett. Nem fújt. Derűs volt az ég. Egy kis kávézóban ültünk közel a londoni hídhoz, csak minimális szellő táncoltatta a hajamat, ahogyan az apró asztal túloldalán ülő lányt mustráltam, valamiféle nyom után kutattam az arcán. Semmi egyéb sem csücsült a vonásaiban, mint színtiszta sajnálat, amiért osztottam a fájdalmát. Elmesélt mindent nekem pedig nem volt okom kételkedni egyetlen szavában sem, hiszen első kézből ismerhettem meg, hogy az apja, Bob milyen ember is valójában.

  Hirtelen feltámadt a szél, Cher egész teste megrázkódott, libabőr futott végig fedetlen felkarján, amin végigszántott apró ujjaival, összébb is húzódzkodott a párnázott széken. Figyeltem, ahogyan még mindig borzongva a teáscsésze után nyúlt és halkan, szinte hangtalanul belekortyolt a gőzölgő italába. Egyre inkább csak azt éreztem képtelen vagyok bármit is mondani, fogalmam sem volt, miképpen reagálhatnék a hallottakra. Többnyire csak elkerekedett a szemem, tátva maradt a szám, alig akartam hinni a fülemnek, nyilván az csak becsapott, de nagyon úgy festett igaznak bizonyult minden. Bob nem csak velem játszadozott, hanem a tulajdon lányát is képes volt úgy irányítani akár egy bábmester a marionett bábúját, könnyedén egy zsinóron át.

  - Én, megértelek, Harry – mondta végül kissé elhaló hangon, ami arra vett rá, hogy ismét eltátsam a számat. Való igaz, hogy hittem minden egyes szavában, semmi okom nem volt arra, hogy be akarjam bizonyítani éppen annak az ellenkezőjét, amit mondott. Nem azzal a céllal érkeztem Londonba, hogy ismét kifogásokat gyártsak, amik megakadályozhatnak abban, hogy folyton-folyvást Cara mellett legyek, már csak a jövőmet akartam építeni a Csillagommal ehhez viszont elengedhetetlen volt, hogy a múltam egy még be nem zárt ajtajának végleg eldobjam a kulcsát.

  - Komolyan, Cher? – tekintettem rá csodálkozással telve. Cher még csak rám sem hederített, nem vette nekem zokon a hitetlenkedésemet, sőt, úgy tűnt teljesen egyet értett azzal, képes volt azonosulni az érzelemmel. Továbbra is csak árgus szemekkel néztem, még mindig nem tudatosult bennem, valóban úgy gondolja, ahogyan azt mondta is. A mellettünk lévő asztal székei megnyikordultak, miközben az újonnan érkezett vendégek kihúzták őket, majd letelepedtek rájuk. Jó ideig magamon is éreztem egy fiatal lány tekintetét, aki nyilván azon mesterkélt, hogy odajöjjön az asztalunkhoz, de feltehetőleg leolvashatta az arcomról, hogy ez most nem az alkalmas idők egyike.

  - Tudom, azt hiszed, csak egy buta városi liba vagyok, aki remek szerepjátszó, de az apám sok mindenre képes rávenni az embert. Bárkit könnyedén meg tud győzni a maga igazáról – bánatosan hajtotta le a fejét, ebből tudtam, fájlalja a történteket, mégpedig igencsak őszintén. Persze mióta Londonban időztem már többször is beszéltem vele, de szigorúan csak telefonon keresztül, viszont már abból is tudatára ébredtem annak a ténynek, hogy nem csak engem, magát Chert is csúnyán félreismerték, többek között én is.

  - Hagytad magadat befolyásolni? – úgy tűnt a találgatásom teljesen telibe trafált, a bánkódó lány egyszeriben felém kapta a fejét, amint szavaim felcsendültek. Nem tudom, hogy meddig és mikor, de sikerült átlátnom a fájdalmát, szinte lubickoltam az együttérzés mélységében. Jóllehet nem teljesen élhettem át, mert sosem voltam családon belül ebben a közegben, de azt tudtam milyen olyan emberek közelségében élni, akik mindent elvárnak tőlünk mi pedig úgy érezzük, kevesek vagyunk annak teljesítéséhez. Cara nélkül csak ezt éreztem, de mára már tökéletesen felkelt a Nap és bearanyozta a perceimet, mert tudtam, hogy odahaza vár rám.

  Eme gondolatra megdobbant a szívem, de még mindig féltéssel vegyülő pillantással tekintettem Cherre, aki velem szemben ülve teljesen gyámoltalannak tűnt, miközben teste az egyik reszketésből tért át a másikba.

  - Nem adtam önmagamat – látta be és egész lényén érződött mennyire is volt valódi minden egyes kimondott szava. Sajnáltam őt, hiszen Cher is csak egy áldozat volt, amit miattam vívott ki a sors. Kezemet az övére helyeztem, mire bátortalanul elmosolyodott, lépésem, ha meg is lepte őt nemigen mutatta ki, jobbára tartózkodó volt. – Az apám szerint az életben rengetegszer kell szerepet játszanunk. Az egész élet egy színház, ahol vagy tudod a szövegedet vagy csak improvizálni vagy képes – fájón bágyadt el, ajkai lefelé tolultak és képtelen volt a megnyugvásra rátalálni. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan lehetséges, hogy az apja lánya gyámoltalansága ellenére is képes volt a leggyengébb pontján megragadni őt.

  Akármennyire haragudtam is régen rá úgy éreztem köddé vált a dühöm, már nem ment tovább a haragtartás legkevésbé akkor nem, amikor észrevettem a tekintetében, melynek mélyéig hatolva szomorúság gubbasztott. Sohasem láttam még őt ilyennek még akkor sem, amikor kiesett az X-Faktorból, ami fontos esemény volt rövid élete során, igen sokat jelentett neki, de most egyszeriben tovatűnt az a nemes kép. Rögvest más telepedett minden arcizmára; a félelem. Nem bírtam türtőztetni magam, másik kezem ökölbe szorult, amit gyorsan az asztal alatt rejtettem el nehogy egy velünk időző újságíró kiszúrhassa a heves tettemet. S hogy miért csak ettől féltem nem pedig egy másik dologtól? Mert bizony Cara már mindent tudott, képtelen voltam előtte titkolni, és ha egy percig dühös is volt haragja rögtön köddé vált, amikor megértette az csupán csak a múlt ő pedig a jövő.

  - Az apád nem jól látja. Az a legjobb, ha önmagadat vagy képes adni. Nincs is annál felemelőbb, ha az emberek látják, aki vagy – tanácsom teljesen ledöbbentette én pedig nem tudtam hová tenni grimaszokba toluló arcát. Vajon nem akarta készpénznek venni azt, amit mondtam? Akármennyire is hihetetlen azt be kellett látom, hogy az esetében nincsen min csodálkoznom, de még így is feszélyezve éreztem magamat, ahogyan átütő, ámbár azzal együtt felfedezés képtelen pillantásával a vesémig akart látni. Azonban nem bírt el a szándékaimmal, nem tudtam megfejteni végül hova is akartam kilyukadni. Még magam sem tudtam igazán ez miben tudna segíteni neki, mert az egy dolog, hogy nekem összejött, de arra nem mertem mérget venni, miszerint másnak is be kellene járnia az én pokoli utamat.

  Anya szerint csak akkor lehetsz a legboldogabb, ha derekasan megküzdöttél az álmaidért és ez valóban igaz, mert a leghosszabb út ajándékoz meg bennünket a legtöbb élménnyel is. A leghosszabb út az igazán bejárható út. Lehet az jó és rossz egyaránt és látszólag Cher is pontosan mindezeken ment keresztül, bár nem egészen abban az értelemben, amiben én. Sejtésem kezdett beigazolódni, ahogyan szemeit vizslattam zavart a tény, hogy esetlegesen régi szavaiban voltak valamiféle felhívások. Gondolataim közé esve kezem lehullott az övéről, amit persze észre is vett, de nem rótta fel nekem, valahogyan abban a percben igaz természetesnek tűnt a számomra, de kezdtem attól félni, talán túl elhamarkodott voltam, amikor visszatértem Londonba.

  - Miért adsz nekem tanácsot, amikor becsaptalak és megbántottalak? Ezt egyszerűen nem érdemlem meg! – hevesen megrázta a fejét, tettében görcsösség is meglapult, ahogyan egy percig sem rám nézve inkább az asztallapot mustrálta. Úgy gondoltam idejét álló volna, elmondani neki mit érzek és gondolok. De egyszerűen sehogyan sem vitt rá a lélek, még nem érkezett el a kellő idő, hogy a kérdéseimmel állítsam szembe. Ahhoz túlontúl is fáradtnak tűnt, nagyon elesettnek és tudtam, nyomasztotta őt az apja és közötte megeső incidens, ami csak azért következett be, mert az életébe léptem. De azt lássuk be, Cher is eléggé fafejű volt, kár, hogy nem az egyenességet választotta, amivel talán mind a ketten könnyebb életet élhettünk volna. Nem ilyen bonyolultat és szomorút, ám csak mindezidáig. Számomra csak Cara megbocsájtásának percéig.

  - Arról, ami történt nem te tehetsz. Te is csak egy áldozat vagy, az apád áldozata – puhatolóztam tovább a valóság felé, de Cher nem kímélte magát. Az arcáról pontosan le tudtam olvasni mennyire is nem értett egyet a szavaimmal, távolról sem akarta belátni azokat. Eldöntöttem magamban, hogy csak akkor fogok az önmagam lényegére kilyukadni, amikor már látok némi megnyugvást a szemeiben felcsillanni, de amikor ismét felnézett rám úgy gondoltam ez a pillanat talán sosem érkezik majd el.

  - Szótlanul tűrtem és belementem a játékába. Ez sem jelent neked semmit sem? Még ennek dacára továbbra is játszani akarod a kedves srácot? Nem érzed egy kicsit sem azt, hogy legszívesebben pofon vágnál azért, amit veled tettem? – hangja egyre inkább felerősödött, éreztem is, hogy egyesek tekintete nekünk feszült, de nem érdekelt különösképpen, mindössze csak azért helyeztem ismét vissza a tenyeremet a kézfejére, hogy megnyugvásra bírjam, ami végül nem érkezett el. Képtelen voltam őt hibáztatni, hiszen végtére is én szántam el magamat arra az útra, hogy otthagyom az otthonomat és Londonba költözködöm a karrierem érdekében. Ezekről a dolgokról egyáltalán nem Cher vagy az apja tehetett, én hagytam ott Carat, másképp is cselekedhettem volna, de túl csökönyös volt. Abban a pillanatban azonban tudatára ébredtem az eseményeknek, nem volt okom kit okolni, mikor már minden megoldódott, csak azt szerettem volna, ha Cher és én is elássuk a csatabárdot, hogy tudja, nem érzem magamat dühösnek, nem hibáztatom egy olyan dologért és keresem benne a bűnbakot, amiben nem önszántából osztozott a jutalmon.

  - Ez nem színjáték, Cher. Én ilyen vagyok.

  - Egy nagyon nemes, megbocsájtó ember. Köszönöm, örülök, hogy már nem haragszol. Hatalmas ostobaságot követtem el – az volt az első alkalom, amikor elmosolyodott, én mondom még soha életemben nem láttam annál szomorúbb mosolyt és pillantást, mint ami az ő arcán csücsült. Nem éreztem mást csak annyit, hogy muszáj megnyugtatnom, de úgy gondoltam az még nekem sem menne, abban a percben egyszerűen jobbnak láttam volna, ha nem is kerülök többet a szeme elé, de akkor tisztázatlanok lettek volna a dolgok, amik nem jók egy új jövőképre nézve, amit kiszemeltünk magunknak Caraval. Már alig vártam azt a percet, hogy visszatérjek hozzá, de nem így, nem úgy, hogy közben valakinek még nincsen elsikálva a múlt ezen része. Fájt szenvedni látnom Chert még annak ellenére is, hogy valahol igaza volt, viszont az újrakezdés első lépése a megbocsájtás. Ezt miért tagadtam volna meg tőle?

  - Én is, de tanultam a hibáimból – valahogyan megint csak arra szántam el magamat, hogy az ujjai után nyúljak és szorosan tartsam azokat, fájt így látnom a régi legjobb barátomat. Kétséget kizárólag Cher volt az, aki teljes mértékben meg tudott engem érteni, mivel tudott egy nő szemével és szívével gondolkodni. A meséim által át tudta élni Cara érzelmi helyzetét és az enyémet is. Ezért is éreztem azt, hogy törlesztenem kell egy vaskos számlát az irányában. Annak pedig, hogy kiegyenlítsem a számlát pont most jött el az ideje, de nem tudtam, hogyan is élhetnék ezzel e lehetőséggel. Talán csak tiszta vizet kellene öntenünk a pohárba?

  - És mi a történet tanulsága? – apró mosoly jelent meg a szája egyik eldugottabb csücskében, ez engem is megmosolyogtatott, ámbár az én tettem sokkal őszintébbnek hatott, mint Cheré. Valami azt súgta még mindig nem volt kész kibékülni a helyzettel, na de melyikkel is? Még zavart fejrázásom hatására sem voltam képes megfejteni az érzelmeit, valahogyan nem ment és nehezemre is esett, mert féltem attól, mire is jöhetek majd rá. Hogy mit fed fel majd előttem, aggasztott a tény, hogy esetleg tényleg beigazolódik az, amire gondoltam, akkor pedig visszavonhatatlanul valaki ismét megbántódik majd.

  - Hogy bármi is történjék, mi mindent túlélünk – feleltem egyszerűen, azonban másodpercek elteltével a gondolatra hevesen verdesni kezdett a szívem. Így van minden, akármennyi akadályon is mentünk keresztül Cara és én, végül mégis megtaláltuk az egymás felé vezető utat. Cher is észrevette az arcomon gubbasztó boldogságot, ez egyszer végre őszintének tűnt a vigyora, úgy hiszem az is volt. Nem tudom, milyen okból kifolyólag még erősebbé vált a szorításom az ujjain, felkészültem arra, hogy szembesítsem a kérdéseim tényeivel, amiknek valódisága egyre inkább fúrta az oldalamat. Tudni akartam mi zajlott le benne éveken át.

  - Ez igen költői, de mindenek előtt igaz - bólintott egyetértően, majd ajkai egyszeriben lefelé konyultak. – Sok nehézségen mentetek át te és Cara. Megvolt már a nagy vallomás? – úgy tűnt valamiért el akarta tusolni a beszélgetés ezen szakaszát, de legnagyobb szerencsétlenségére szavaival a kezembe adta a kérdéseim megfelelő célba való irányítását. Cseppnyit megremegtem, ahogyan arra gondoltam most majd mindent megtudhatok, annak ellenére, hogy csábító volt a gondolat, most az egyszer mintha riasztott is volna a felismerés. Annak idején mit meg nem adtam volna azért, ha Caraban is ilyen könnyedén tudtam volna olvasni, ámde ez abban a percben tökéletes volt azért, mert így rájöhettem azokra az érzelmekre, amiket Cher éveken át titkolt előttem. Talán jobban mondva inkább mindenki előtt. Esetleg maga előtt is.

  - Meg és neked is be kell vallanod valamit – szögeztem le a tényt ezzel azt is elérve, hogy hátrébb húzódjon, ám háta még ennek ellenére sem érintkezett a szék támlájával, kezei lehullottak az asztalról, amit végig görcsösen markoltak meg az ujjai. Úgy tűnt kivilágosodott előttem minden, tovatűntek a kusza képek, fényesség cserélte le a gomolygó sötétséget. Sejtettem mindent és ettől nagyon is féltem, megbánthatom őt még az akaratom ellenére is. Egyszerűen nem akartam neki fájdalmat okozni, de az igazmondásnak itt és most jött el az ideje mindkettőnk számára.

  - Nekem?

  - Cher, nem akarom felhánytorgatni a múltat és szomorúságot kelteni benned, de szerettél te valaha is? – minden levegő megrekedt egyaránt mind a kettőnkben, kezdhettem attól félni, hogy nem nyerek vissza egy cseppnyi szuflát sem és Chert is ez a veszély fenyegette. Legnagyobb megdöbbenésemre, azonban ő nyerte vissza előbb az önuralmát, ami kétségek millióinak magját ültette el bennem. Megremegett az önbizalmam, amint megpillantottam az arcát, ámde tekintetéből mást tudtam kiolvasni, annak alapján tagadhatatlanul igaznak bizonyult a kérdésem, szinte éreztem is, hogy alá fogja támasztani.

  Késlekedett a válaszadással, ez is bizonyította azt mennyire igazam is volt, amellyel arra mertem utalni, hogy bizonyára régen és talán még most is szerelemmel szeretett. Csakhogy tetteinek földrengése megrengetett bennem egy egész hitvilágot. Hittem abban, hogy az apja befolyásolta, hittem abban, hogy megzsarolta a lányát, miszerint tegyen úgy, ahogyan azt ő jónak látja, de az érzések már egészen mások voltak.

  Ahogyan ismét rám emelte a tekintetét pedig érdekes dolog lepte el a belsőm. Talán mégis csak képes lennék hinni neki? Komolyan az igazat fogja mondani? Már nem tudtam, hogy mit is gondoljak, hogy mi is a valós és nem csak az ármány és ámítás.

  - Ez többek között nem volt színjáték és, hogy őszinte legyek, eleinte tényleg csak a barátot láttam benned aztán minden megváltozott, amit az én maradi apám meg is neszelt, így kezdődtek a gondok – mondanivalója végén fanyar mosolyra kanyarodtak az ajkai. Kezdtem azt érezni, talán nagy baklövést követtem el, amikor egyáltalán csak szóba mertem hozni a dolgot, de így láttam helyesnek. Mindazonáltal annak ellenére, hogy tisztázni akartam mindent nem lettem könnyebb az igazságtól, inkább nehezebb volt a közelében lennem, mert azt gondoltam, hogy minden egyes mozzanatommal megbántom őt.

  Ezért is tehát egy utolsó tettként elhúztam a kezemet az ujjaitól és az asztal alatt elrejtve dermedt tekintettel figyeltem, de még csak a szeme sem rebbent meg. Mint, aki pontosan erre számított, teljesen természetesként kezelte a helyzetet. Nem rendítette vagy éppen sebezte meg a hirtelenjében belőlem kitörő cselekedet, az számára annyira volt természetes, mint számomra az, hogy szerettem Carat.

  - Azon a partin, amit ő rendezett és megkérdezte hajlandó lennék-e egyszer feleségül venni téged? – vontam egybe a szemöldökeimet és pontosan emlékeztem arra a percre, amikor a jelenet lejátszódott a férfi dolgozószobájában, egészen fel tudtam idézni lelki szemeim előtt a kényes percet, amelyben eleinte csak feszélyezettséget, majd dühöt éreztem.

  Cher arca is eltorzult, ahogyan visszaemlékezett és mintha a zsigereimben élt volna a reakciója pontosan tudtam, hogyan is fog reagálni, amivel nemigen váratott meg egy percig sem. Hamarost lecsapott rám a véleményével az eset kapcsán, amire még húsz év múltán sem szívesen emlékeznék vissza. Jobb, ha a zavaró dolgokat kizárjuk, ez kellett ahhoz, hogy megnyugtassam nem csak magamat, hanem a velem szemben ülő lányt is, aki a következő pillanatban undorodva húzta el a száját. Végül fanyarul így szólt:

  - Jaj, de is mondd, ez olyan kínos – kért, de egyáltalán nem hallatszott ki hangneméből a megalázottság, viszont arca pontosan erről a tényről árulkodott. Az apja helyett is szégyenkezett, nem is keveset. – Neked Cara mellett a helyed, nem kell mással törődnöd. Csak ő a fontos, ő számít.

  - És veled mi lesz?

  - Én élem tovább az életem. Talán bejárom a világot, de az is lehet, hogy ezek után az apám majd kitagad. Az lesz életem legszebb napja, amikor azt mondja; kisasszony, ellőtted egy bizniszemet – habár a mosoly ott csücsült az arcán, ajkai feltűnően felfelé görbültek, már nem választották a lekonyulást, viszont mindennek ellenére nekem még volt kételkednivalóm. Ismertem Chert és bíztan mertem állítani, hogy a régi énje volt egyben a valós is. Ezért is bátorkodtam meg végigcirógatni az orcáját, mert tudtam, talán attól jobb kedvre derül majd. Azonban ez most nem történt meg és nem tudtam megmondani, ez a felém irányuló eddig titkolt szerelme okából volt-e vagy az apja rovására írható.

  - Biztos minden oké lesz veled?

  - Az élet ilyen, Harry, de ezt te is tudod – jelentőségteljesen rám pillantott tudtomra adva ezzel azt, hogy csakugyan tisztában kell lennem az élet nehézségi fokozataival és tisztában is voltam, jobban is, mint szeretem volna. De amikor szemeim elé vetült Cara angyali mosolya, rakoncátlan tincsei, melyek szabálytalanul ölelték körbe egész arcának, fejének vonalát csak a mosolyra voltam képes, hosszú idő óta először tudtam, mertem azt állítani, hogy minden rendben van és lesz is. – Olykor el kell buknunk, hogy emelt fővel, büszkén tudjunk felállni. Az élet megy tovább, akármi is történjen velünk, ahogyan te is mondtad, túl kell élnünk mindent – végső soron szavaival arról biztosított, hogy képes arra, hogy megfeledkezzen a múltról és csak az elkövetkezendő jövőnek éljen, erről adott tanúbizonyságot őszinte mosolya és egyetlen jelentőségteljes bólintása is.

  - Beszélnem kell az apáddal is, ez így volna tisztességes, mivel ígéretet tettem neki – éppen felállni készültem, de Cher ujjai, mint a bilincs a csuklómra tekeredve egyúttal vissza is tartottak engem a távozástól. Elkerekedett szemekkel néztem vissza rá és nagyon az volt az érzésem, hogy a kettőnk beszélgetése itt még nem érte el a holtpontot.

  - Nagyon nemes lelkű vagy, de ő megfenyegetett, ami nem ugyanaz – húzta el a száját, miközben fájdalom ittasan fel is sóhajtott kínjában, talán még mindig nem volt képes felfogni azt, hogy mindez valójában meg is történt. Nekem is nehezemre esett, de már nem érdekelt más csak, hogy Caraval lehessek. Nem forgott más a gondolataimban csupán csak a jövőre néző terveim és egy újabb, amiről még csak én tudtam, s a lány, aki így szólt: - Őt bízd csak rám.

  - Komolyan mondod? – nagyokat pislogtam rá, alig akartam hinni abban, amit mondott és akármennyire is tűnt tisztességtelennek jobban örültem annak, hogy valaki levette ezt a terhet a vállamról, mert komolyan nem tudtam, hogyan kellene ezzel Bob elé állnom. Végül visszaültem a székre és vártam a megerősítésre, amelynek falai közé a szavakat készült zárni. Bosszantott a hosszas hallgatása, de egy perccel később mosolya teljesen megnyugtatott, elültette bennem a megkönnyebbült érzelmet.

  - A lehető legkomolyabban. Tudom, hogy nem éppen erre vágysz, de az én barátságomra mindig számíthatsz. De gondolom inkább… - megint csak fájdalom ült el az arcán, bántott az ő tortúrája, hiszen úgy gondoltam, hogy mint barátnak igenis van helye az életemben. Tudtam azt is, hogy sokan talán ezért ferde szemmel fognak rám nézni, de nem érdekelt, hiszen ha nem vagyunk képesek megbocsájtani, mi miért akarjuk elvárni, hogy más megbocsásson nekünk?

  - Várj! – rontottam rá a szavaira, egyenest azok közepére, mire felkapta az asztal irányába lehorgasztott fejét és egyenesen a szememben meredt el, övéiből kivehető volt a puszta, színtiszta megdöbbenés. – Ez nekem épp elég, köszönöm – lágyan mosolyodott el ismét, megpaskolta az asztalon felejtett kezemet, majd az ajkába harapott. Sikerült pontosan ráébrednem arra, hogy mire is gondolhatott, s nem sokkal később bár csak utalva és egyáltalán ki nem mondva a téma felé terelte a szót. Eszmecserénk többnyire tőszavakból és kérdésekből állt össze, de tökéletesen tudtunk a dolog okát és, ami a mögött meglapult.

  - Akkor készen állsz, gondolom.

  - Igen.

  - Megvetted már neki az ajándékot?

  - Meg.

  - Majd tarts élménybeszámolót, érdekel végül, hogyan alakulnak majd a dolgok, bár gondolom, innentől kezdve, minden a javadra dől el – elismerően húzogatta a bal szemöldökét, mire önkénytelenül is felkacagtam. Cher valahogyan mindig képes volt mindenkit a legváratlanabb pillanatokban is megnevettetni, elfeledtetni mindenkivel a bánatát.

  Éreztem, ahogyan egyesek figyelme nekünk feszült, de még ha gyanítottam is, hogy a kíváncsiság kizsigerelte őket sem adtam nagyobb odafigyelést a mustrálásuknak. Pusztán csak tisztázni szerettem volna mindent, s most, hogy sikerült a legfelszabadultabb és legboldogabb embernek mertem nevezni magamat. A bárgyú vigyor egyfolytában az arcomon húzódott, le sem törlődött onnan egy perc erejéig sem, sőt, mintha arra született volna, orcámon élje le életét egészen addig, míg ki nem leheli azt. Azaz talán sosem ameddig Cara mellettem van.

  - Merem remélni, bár Cara kiszámíthatatlan, azt sem tartom kizártnak, hogy végigkerget egész Holmes Chapel-en azon a mulatságon. Kedvelnétek egymást az már biztos – miközben szóvá tettem a hétvégén esedékes majálist képtelen voltam türtőztetni a nevetésem fel-felerősödő ritmusát. Szinte magam előtt láttam, ahogyan a szavaim végeztével nem vesz engem komolyan és akárcsak kiskorunkban gyermeki csintalanságként fogja majd kezelni a vallomásomat. De még ennek az oldalnak sem bántott a gondolata, már nem érdekelt, hogyan vagy éppen hol, de mellette akartam lenni és tudtam, hogy ebben a tervemben senki sem lesz képes ezek után megállítani. Már olyan voltam akár egy törhetetlen szikla, többé már nem ismertem akadályokat, nem volt más csak a valóra váltott álmaim sokasága, amik végre mind egytől-egyig a boldogság révében fékeztek le. Cara oldalán.

  - Egészen addig, míg meg nem tudja, én vagyok az a lány, akinek az apja megfenyegetett – szomorúan húzta el a száját, látszott rajta mennyire is rettegett a gondolattól, ezért tehát hatalmas nyeléssel próbáltam meg letuszkolni a golyót, ami a garatomnál fennakadt. Nem volt róla sejtelmem sem, hogyan is kellett volna közölnöm vele, Cara már mindenről értesülést szerzett, de volt egy olyan érzésem, ez majd mélyen fogja érinteni Chert.

  Nem nézett rám ezzel kissé meg is könnyítette a helyzetemet, de ugyanakkor nehezebbé is tette. Úgy éreztem jobb lenne, ha az arcomat leste volna, azt gondoltam, akkor nem lennék képes megfutamodni ismét a félelmeim elől, de nehéz volt az igazmondás főleg úgy, tudtam milyen mélyen érinti is majd a valóság. Félőn markoltam meg az asztal szélét, amit rögvest ki is szúrt, s kaparó torokkal, feszengőn szólalt meg.

    - Már tud mindent. És gyűlöl, igaz?

  - Eleinte, a vallomásom kezdetén még nagyon pipa volt, de szerencsére megenyhült – látszólagos megkönnyebbülés osont végig az egész arcizmán, ami azt követve, mintha teljesen ellazult volna, elhagyta az iménti kemény merevségét. Bólintva jelezett, ezzel közölte a tényt, miszerint felfogta a dolgot, de még ennek dacára sem mosolyodott el, ilyesfajta érzelem egy percig sem ült ki az arcára.

  - Tőle is bocsánatot kell majd kérnem.

  - Szerintem örülne neked – mosolyogtam rá biztatón, majd a székkarfára akasztott kabátom után nyúltam, ezzel is azt jelezve, lezártnak tartottam az életem ezen szakaszát. Befejeződött egy olyan pontja a múltamnak – ami persze hosszú ideje a mostani jelenemig is elkísért – amitől öröm volt a megszabadulás.

  - Már mész is?

  - Ha nem baj, akkor visszamennék Holmes Chapelbe, nem szeretném Carat túl sokáig magára hagyni – vigyorogtam rá még egy utolsót, a vállamra dobtam a barna dzsekit és apró lépésekben haladva készültem magam mögött hagyni a kávézó területét és, ahogyan tartottam a menetirányomat a felerősödő szellő tincseim közé kapott és táncoltatta azokat, egyúttal Cher nekem szóló kiáltásával is, amivel azt érte el, ismét, menet közben visszaforduljak felé.

  - Harry. Mostantól is mindent élj túl – intett, s akkor először láttam őszinte mosolyt az arcán csücsülni, mire én is így cselekedtem, lehajtott fejemen át elégedetten morogtam. Később előhalásztam a zsebemből az autóm kulcsát, s a markomban tartva megint intéssel vettem a búcsút. Ám ezúttal, mint utolsóként.

  - Te is.

  - Kéz és lábtörést a majálison!

  Még akkor is mosolyogtam, amikor a kocsihoz érve, majd beszállva abba a gyújtásban helyeztem el a kulcsot. Szippantottam még egy utolsót a londoni levegőből, majd mintha csak a motor a Holmes Chapel nevet kolompolta volna a szívemmel együtt elindultam annak érdekében, hogy végre ne én üldözzem a sorsomat, hanem ő üldözzön engem.