57. fejezet: Egy kérdés

Sziasztok :)

Elérkezett az utolsó fejezet ideje... lassan vége mind a blogban, mind a vakációnak. Hihetetlen, hogy elszállt az idő! Ezt a részt kivételesen nem én töltöm fel, hanem Kriszti, én ugyanis a mamámnál süttetem magam *mosolygós fej* Remélem nem lesz esőzés, és kicsit lebarnulok így a nyár végére. Élvezzétek ki ti is az utolsó napokat, ezt az egy hetet!

Ebben a részben - ki gondolta volna, hiszen már maga a cím is árulkodó -, Cara és Harry élete fordulóponthoz érkezik. Ismételten. Már csak ez az egy akadály áll a fiú előtt, s hogy elbukik-e? Na, azt majd meglátjátok.

Jó olvasást és kellemes napot!

Millio puszi Xx szerecsendio

Egy kérdés

Kérdezni sokféleképpen lehet, s az eltelt évszázadok során több ezer fajtáját alkották meg az emberek. Van számon kérő, kíváncsi és bizakodó. Azonban akad egy, mely kiemelkedik a szürkeségből. Ezt, az általában két aprócska szóból álló mondatot az olyan személyek szokták feltenni, akik mérhetetlen szerelmet őrizgetnek a szívükben. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer valaki nekem is felteszi majd eme kérdést, ahogy azt sem, hogy pont te leszel az.

Cara Bynes

  Összeszorított fogakkal és remegő kezekkel ültem le a színpad közepére helyezett, magasított bárszékre. Lábaimat megtámasztottam az egyik keresztben húzódó fémlécen, úgy nyúltam az elém állított mikrofon felé. A szívem hevesen dobogott, nem választott el sok attól, hogy elhányjam magam az egész város szeme láttára. Fogalmam sem volt, mikor énekeltem utoljára ekkora közönség előtt s hirtelen kedvem támadt felállni és egyszerűen csak lesétálni a színpadról. Még nem álltam készen és úgy gondoltam: hülye ötlet volt bevállalni ezt a nagy felhajtást - pedig tegnap este még jó ötletnek tűnt.

- Cara? – hallottam meg Gemma hangját, közvetlenül a hátam mögül. Nem néztem rá, de puha érintése, az, ahogy végigsimított a vállamon, elképesztően jól esett. Mintha úrrá lett volna a testem felett egy különös békességérzet, amit ha szerettem volna, sem tudtam volna megmagyarázni. Létezett… ott lebegett a levegőben és rám terítette leheletvékony takaróját. – Minden rendben?

- Persze… - mondtam, bár a hangom koránt sem csengett olyan magabiztosan, mint szerettem volna. Barátnőm értetlen arckifejezése pedig tovább nehezítette a helyzetet. Nem szerettem volna elmondani neki, hogy mi járt – pontosabban: ki járt – a fejemben, így ráfektettem a tenyerem a mikrofon tetejére és közel hajolva rövidnadrágba bujtatott alakjához, suttogóra vettem a figurát: - csak egy kicsit félek.

- Nincs rá szükséged. Csodálatos leszel – küldött felém egy biztató mosolyt, majd szorosan magához vont. Éreztem vattacukros parfümjének jellegzetes illatát s hullámos hajának finom cirógatását, ahogy a könnyed szellő nekifújta az arcomnak.

- Köszönöm.

  Miután Gemma lesétált a színpadról, vettem egy nagy levegőt és visszafordultam a közönség tagjaihoz. Sok ismerős ember pislogott rám, de próbáltam kirekeszteni őket, mintha csak én léteztem volna. Én s azok az emberek, akikért bármit megtettem volna, és akik tényleg mindent megtettek értem. Visszahoztak az életbe, rávilágítottak a hibáimra és hagyták, hogy a magam módján javítsam ki őket. A kezeim megremegtek, de már nem riasztott meg a tömeg monoton morajlása, sem a sok pusmogó beszélgetés, melyekben fel-felbukkant a nevem. Vártak; ki türelmesebben, ki visszafojtott lélegzettel, de kivétel nélkül együttérzéssel. Tisztában voltak vele – hiszen a kisvárosokban mindig is gyorsan terjedtek a pletykák -, hogy majdnem meghaltam, hogy Will és én szakítottunk, hogy a fiú, akit egykoron a kedvesemnek szólítottam, mára már az egyik legjobb barátnőmet halmozta el feltétel nélküli szeretetével…

- Sziasztok – megköszörültem a torkom, majd finoman megkocogtattam a mikrofon tetejét, mire minden szempár rám szegeződött. Óvatosan beszívtam az alsó ajkam, csokoládészín íriszeimmel Őt kerestem, de sehogy sem találtam rá, így feladtam a feleslegesnek titulált próbálkozásomat és belekezdtem a monológomba. Már tegnap óta ezen agyaltam; folyamatosan szépítgettem a mondatokat, majd kidobtam az összegyűrt papírlapra firkantott sorokat a kukába és elkezdtem az egészet elölről. Az egyik pillanatban még jó ötletnek tűnt elmondani mindenkinek az igazat, felfedve előttük legbelsőbb érzelmeimet, a következőben már leginkább önsajnáltatásnak hatott; végül mégis megtetszett. - Sokan tudjátok, hogy egy ideje abbahagytam az éneklést, bár az okát sosem árultam el senkinek, még a legjobb barátnőimnek sem. Az igazság az, hogy miután az édesapám meghalt, nem éreztem magam elég erősnek ehhez – mosolyogva és a könnyeimmel küszködve mutattam végig a színpadon s a hangszereken. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz beszélni az érzelmeimről, pedig számítanom kellett volna rá, ugyanis sosem tartozott az erősségeim közé az efféle lelkizés. - Rá emlékeztetett, én pedig rá emlékeztettem anyut. Remélem, hogy nem jöttem ki annyira a rutinból, mint azt gondolom és tetszeni fog ez a szám. Annak az embernek küldöm, aki a legtöbbet jelenti a számomra, és aki nélkül meg sem születhetett volna.

  Szavaimat hangos tapsvihar követte, mire megszorítottam a gitáromat és pengetni kezdtem a húrjait. Lehunytam a szemem, ahogy megszólaltak az első akkordok, hiszen szerettem volna átadni magam a szavaknak. Arra vágytam, hogy a zene életre keljen, hogy helyettem beszéljen.

„You’re the first face that I see and the last thing I think about.

You’re the reason that I’m alive, you’re what I can’t live without.”

  A gyomrom ököl méretűre zsugorodott, ahogy kieresztettem a hangomat - mintha ezer és ezer pillangó repkedett volna a hasamban. Olyannyira izgultam, hogy az szinte már fizikai fájdalmat okozott, arról nem is beszélve, hogy egyszeriben úgy éreztem: meztelen lettem. Levetkőztem a gátlásaimat, leromboltam a magam köré emelt védőfalakat, a bástyát, ami mögött elrejtőzhettem volna. Már nem volt más, csak én – a lány, aki lettem, és aki mindig is lenni szerettem volna.

„You never give up when I’m falling apart. Your arms are always open wide.

And you’re quick to forgive when I make a mistake. You love me in the blink of an eye.”

  Mosolyogva gondoltam bele, hogy Harry ténylegesen megtette mindezeket. Nem adta fel, amikor úgy éreztem: széthullott körülöttem a világ, amikor darabokra estem és kis híján örökre búcsút mondtam a létezésnek. Kitárta a kezeit és hagyta, hogy zokogó testem megnyugvást találjon az ölelésében. Szemet hunyt a legnagyobb hibáim felett, melyekért legszívesebben elátkoztam volna magam és vakon szeretett. Feltétel nélkül, pedig meg sem érdemeltem.

„I don’t deserve a chance like this

I don’t deserve a love that gives me everything

You’re everything I want”

  And I don’t deserve you. – Ahogy kimondtam az utolsó szavakat, mindenki ujjongani és sikítani kezdett, amit nem tudtam mire vélni, mégis jól esett, hogy ennyire tetszett nekik, amit csináltam. Merthogy ezt a számot s minden egyes akkordját én magam alkottam.

  Még akkor is mosolyogtam, amikor lesétáltam a színpadról és a barátaim a karjaikba vontak. Jane üdvrivalgása olyan volt, mintha egy ezer főből álló rajongótábor rohamozott volna meg egy telt házas koncert után, de még akkor sem szóltam rá, amikor apró karjaival majdnem kiszorította belőlem az életet.

- Megható monológ – a szívem kihagyott pár feleslegesnek vélt ütemet, ahogy Haz jellegzetes, rekedtes baritonja megcirógatta a fülemet. Tekintetemmel őt kerestem, és amikor nem találtam meg, úrrá lett rajtam az idegesség. Hiszen tisztán hallottam, hogy beszélt hozzám. Csak képzelődtem volna? Kicsit megijedtem, ugyanis az orvos egy szóval sem mondta, hogy a hallucináció is a balesetem esetleges mellékhatásai közé tartozott volna, így érthető volt, hogy a tenyerem verejtéktengerré változott egyik röpke pillanatról a másikra. A torkomban egy óriási gombóc éktelenkedett, megakadályozva abban, hogy rákérdezzek a titokzatos idegen hollétére, s szemeim ide-odajártak a tömeget pásztázva, egészen addig, amíg egy hatalmas tenyér el nem lopta íriszeim világát. - Remélem tényleg rám gondoltál.

  Megkönnyebbülten fújtam ki a tüdőmben rekedt, megfáradt oxigénmolekulákat. Eddig görcsösen összeszorított izmaim ellazultak, pedig igazából észre sem vettem, hogy megfeszítettem őket. Ösztönös volt, akárcsak a lélegzés vagy maga az élet.

- Nagyon vicces vagy – pirítottam rá, miközben mind a két kezemet ráfektettem az ujjaira. Megpróbáltam lefeszíteni őket a szemeimről, de addig nem engedett szabadon, amíg ajkai meg nem találták a fülem mögötti, vékony bőrt, amit nedves puszikkal halmozott el. Pár rövidke másodpercig úgy éreztem, a fellegek felett repülök, és könyörögtem az égieknek, hogy sose múljon el az a boldogság, ami mintha már a véremmel együtt keringett volna a szervezetemben. - Hogy ment a beszélgetés Cherrel?

  Hazza arca alig észrevehetően megvonaglott, de a mimikái hamar rendeződtek, még mielőtt kiolvashattam volna belőlük bármit is. Megijesztett a reakciója, de bíztam benne annyira, hogy ne erőltessem a beszélgetést. Ha úgy érzi, képes rá, akkor úgyis válaszolni fog, nem? Óvatosan beszívtam az alsó ajkam, amit addig harapdáltam, amíg meg nem éreztem a számban saját vérem jellegzetes ízét. A só és a vas ismerős kavalkádjától felfordult a gyomrom.

- Jobban, mint azt elsőre gondoltam volna – suttogta a fülembe, gondosan ügyelve arra, hogy senki se hallja rajtam kívül. Tenyerével megkereste az enyémet, s amint Will és a White Escimo elfoglalta a színpadot, finoman összefonta az ujjainkat. Imádtam, amikor ezt csinálta, mert ilyenkor úgy éreztem: tényleg egymásnak lettünk teremtve. Máskülönben nem illettek volna össze a kezeink olyannyira, mint egy kirakós két elveszett darabkája. -  Azt mondta, beszél az apjával.

- Akkor a múlt most már tényleg múlt? – tekintetem az övébe fúrtam, és a vállára hajtottam a fejem. - Nem tér vissza? Nem kísért többé?

  A White Escimo egy lassú számmal indított, amit Jane és Gemma egymást túlharsogva énekeltek. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy mindenki megbocsátott egykori szerelmemnek, ha egyáltalán volt jogom ahhoz, hogy így hívjam őt. Hiszen Jane már a kezdetek óta jobban szerette, mint én valaha képes lettem volna rá.

- Ami azt illeti – langyos lehelete megmelengette az orcám és libabőrbe borította a karomat. Önmagához hűen, játszadozni kezdett az idegeimmel, amit meglepően könnyen fogadtam. Nem éreztem késztetést arra, hogy leüvöltsem a fejét vagy bármi hasonló. Élveztem és vártam, hogy megunva a játszadozást, beavasson a titkaiba - van még egy befejezetlen ügyem.

- Visszaköltözöl Londonba? – kérdeztem, bár tudtam, hogy mi lesz a válasza. „Igen.” Hogyan is kérhettem volna tőle, hogy maradjon velem, amikor az egész világ csakis rá várt? Ez a két hónap kényszerpihenő is túl sok volt a banda számára. Lassan de biztosan fordultam meg a tengelyem körül, így szemtől szemben álltunk egymással. Karjaimat összekulcsoltam a feje felett és egy érzelmes csókkal adtam a tudtára, hogy minden szó fölösleges lett volna – tisztában voltam a döntésével.

- Majdnem – nyögte bele a csókunkba, mire elhúzódtam tőle. A mellkasom gyors egymásutánban mozgott fel s le, akár egy versenyautó, de zihálássá fokozódott lélegzetemnél sokkalta inkább érdekelt a furcsa válasz, amit költőinek szánt kérdésemre adott.

- Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz – biztattam, amikor pár végtelenségnek tűnő másodperc elteltével sem szólalt meg. Az arcomat fürkészte, miközben ujjaival a hajamat tekergette. Olyan volt, mint egy óvodás kisgyerek, aki nem merte elmondani az anyukájának, mit művelt a napköziben. - Az sem érdekel, ha valamelyik volt barátnőd bejelenti, hogy terhes tőled.

- Komolyan? – húzta fel egyik sötét szemöldökét, amiért legszívesebben azonnal megütöttem volna, mégsem tettem. Sután hajtottam le a fejem, tekintetemmel a topánkámat fixíroztam, pedig a nedves talajnak hála igencsak csúnyán nézett ki, ugyanis a ragacsos sár megtelepedett a szélén. Haz gyengéden az állam alá nyúlt, úgy kényszerített szemkontaktusra, de még így is elkalandozott a tekintetem. Zavaromban hol az égen repdeső madarakat, hol az elém tornyosuló fiú mögött éneklő és táncoló tömeget figyeltem.

- Na jó – fújtam ki a számon a megüszkösödött levegőt. Orrlyukaim kitágultak, ahogy megpróbáltam a lehető legtöbb frissítő oxigént beszívni rajtuk, majd egy hangos nyelést követően folytattam a kínosnak vélt vallomásom: - ez mondjuk zavarna, de tudod, hogy értettem.

  Szavaimat csönd követte, melyre Haz némasággal válaszolt. Kezével kisöpört az arcomból egy rakoncátlan tincset, majd hüvelykujjával finoman megcirógatta a bőrömet. Tekintetében megült a félelem, mely engem is magával ragadott. Beleestem egy gödörbe, ahonnan csak ő tudott volna – a szavai tudtak volna – kirángatni, mégsem felelt. Csak állt némán, akár egy érzéketlen kőszobor, hatalmas pislogásokkal bámulva kétségbeesetten vergődő alakom.

- Csak nehezebb, mint gondoltam volna – jobb tenyerét az ég felé fordítva könyörgött azért, hogy menjek vele egy számomra ismeretlen helyre. Egy másodpercet sem hezitáltam, azonnal az övébe csúsztattam a kezemet.

  Ahogy a lépteink kopogása felerősödött, úgy halkult a háttérzaj, amit Harry egykori bandája biztosított. Will hangját elnyelte a természet, a többieknek azonban még csak fel sem tűnt, hogy elsétáltunk mellőlük. Magunkra maradtunk, holott egy egész város vett körül minket. A Park tele volt bódékkal, melyek tradicionális ételeket, finomabbnál finomabb süteményeket és egyszerű szuveníreket kínáltak az érdeklődőknek. A fákat színes lampionok kötötték össze, melyek szüntelen arra vártak, hogy este megvilágíthassák az egész helyet. Mindig is ez a része volt a kedvencem az ünnepségnek.

  Fogalmam sincs, mióta menetelhettünk és addig fel sem tűnt, hogy milyen távol kerültünk anyáéktól, amíg Hazza szembe nem fordított magával. Akkor ugyanis hitetlenkedve vettem tudomásul, hogy ott voltunk, ahol minden elkezdődött. A fák semmit sem változtak, a rét ugyanolyan gyönyörű volt, mint kiskorunkban, az idő vaskarmai mintha megkegyelmeztek volna a város eme részének. Örökké fiatal maradhatott; velünk ellentétben, akik felnőttünk.

- Cara Bynes, hozzám jössz? – az ajkaim elváltak és bármennyire is szerettem volna a karjaiba vetni magam, a lábaim nem engedelmeskedtek. Megfagytak és gyökeret eresztettek. Eggyé váltam a természettel, a fákkal, melyek eltakarták előlünk Holmes Chapelt. Az idő egyre csak telt, én mégsem szólaltam meg, helyette az előttem térdelő fiút néztem: arcának angyali vonásait és méregzöld íriszeit, melyek teljesen elkábítottak. - Kérlek, mondj valamit! – könyörgött, mialatt ujjai szorosan közre fogták a tenyerében lapuló díszdobozt.

- Harry, én…

- Nem kell most rögtön összeházasodnunk. Ha kell várok… - bizonygatta, ami mosolygásra késztetett. Olyan aranyos volt tőle, hogy mindazok után, amin keresztül mentünk, még kételkedett a válaszomban. Hiszen miatta éltem, ő volt az oka annak, hogy nem adtam fel, ő biztatott arra, hogy felálljak, valahányszor a padlóra küldött az élet. Nélküle talán nem is léteztem volna. - Mindegy, hogy egy órát, egy napot, egy hónapot, egy évet vagy egy teljes évtizedet kell várnom. Ha tudom, hogy mellettem döntesz, megteszem. Gyere velem Londonba!

  A könnyeimmel küszködve hallgattam végig a monológját, a gyomromban repdeső pillangók, mintha minden egyes szavát hallották volna, egyszerre akartak kitörni a hasamból. A boldogság fizikai fájdalommá erősödött és hirtelen nem tudtam eldönteni az arcomon végigcsordogáló, sós folyadék az örömömet szimbolizálta-e, vagy a tudatot, hogy a választásommal elveszthettem volna valakit. Mindenkit.

- Nem hagyhatom itt anyut – szipogtam, mire maga mellé ejtette a kezét, átadva a gravitáció mindent elsöprő erejének. Szomorúan guggoltam le mellé, hogy ezzel egy szintbe kerüljenek a szemeink. Nem akartam megbántani és hatalmas bűntudatom volt, amiért ezzel a kijelentésemmel csalódást okoztam neki. Ennek ellenére bíztam benne, hogy megérti: a családom mindennél fontosabb volt a számomra. - Viszont boldogan hozzád megyek.

- Ő is jöhet. Ez nem akadály! – egyszerre sírtam és nevettem, amitől egy fura és eltorzult hang szökött a felszínre a torkomból. Harry óvatosan, mégis mohón húzta fel a megfelelő ujjamra az elegáns gyémántgyűrűt és ez idő alatt egyetlen másodpercre sem vált el az ajkaimtól.

- Kedves tőled, de te is tudod, hogy nem fog – suttogtam a fülébe, amikor finom puszikkal halmozta el az arcom és a nyakam. Boldog volt, felhőtlenül boldog, aminek nagyon örültem, mert tudtam, hogy miattam lebegett a felhők felett.  Szerelmes szíve engem választott, s az enyém képtelen lett volna egyetlen dobbanással is többet verni nélküle. - Ide köti apu emléke és Mr. Mitchelle is.

- Hmm? – Harry hátradőlt, erős karjaival pedig magára rántott így nevetgélve terültünk el a hatalmas fűben, melyben ezer és ezer virág lengedezett. A lágy szellő belekapott a hajamba, táncra kérte s a tincseim boldogan követték a parkettre. Tenyeremet ráfektettem Haz mellkasára és vidáman rajzolgattam rá nonfiguratív ábrákat. Minden porcikám vágyott rá, a közelében akart lenni én pedig nem bírtam és nem is akartam ellenkezni. Átadtam magam a pillanatnak.

- Szerintem titkon szeretik egymást, de lehet, hogy tévedek.

- A Bynes lányok elcsavarják a fiúk fejét? – nem néztem rá, de biztos voltam benne, hogy felemelte a szemöldökeit, ezzel elérve, hogy tükörsima homloka ráncokba szaladjon. Hatalmas tenyere a csípőmre vándorolt s éreztem, ahogy szíve szaporább tempóra váltott, mintha az eddigi nem lett volna így is eléggé, már-már veszélyesen gyors.

- Jaj, fogd már be! – ripakodtam rá, azonban bosszússágom játékos verekedésbe torkollott – melyben én lettem a vesztes fél. Harry egész testével rám nehezedett, a földbe nyomta a kezeimet és puha, nedves puszikkal kínozta reszketeg testemet. Tisztában volt vele – ó, már hogyne lett volna! -, hogy többre vágytam, mégsem adta meg. Élvezte, hogy kínozhatott s bár mérges voltam rá, amiért visszaélt a helyzetével, egy részemnek tetszett a játék és remélte, hogy sosem hagyja abba. Hogy sosem szűnik meg szeretni, hogy az ígérete, miszerint az idők végezetéig mellettem akar maradni, tényleg igaz. Hogy az örökké tényleg örökké tart majd. - Szeretlek.

- Szeretlek.