Epilógus: Jelentős pillanatok

Drága, kitartó Olvasóink!

Elérkezett az epilógus ideje, s sincsenek szavak arra, hogy éppen mit is érzünk most pontosan. Rettentő nagy hálával tartozunk azoknak, akik végig figyelemmel kísérték a történetet és biztattak bennünket, nagyon szépen köszönjük azoknak, akik írtak nekünk! És most is arra szeretnénk kérni mindenkit, aki olvasta a történetet, eljutott az epilógusig az írjon nekünk hacsak egy sort is, mert érdekelne a véleményetek! Borzasztó hálásak volnánk érte! Ez még nem a búcsú, hiszen még érkezünk majd egy lezáró beszéddel, amelyben mindenkinek megköszönünk mindent! Reméljük, az egész blog, a történet lezárása elnyeri majd a tetszéseteket, kívánjuk, hogy Ti is mindent túléljetek! <3

Ölel benneteket,

kriszty96 és szerecsendio

...............................................

Epilógus: Jelentös pillanatok

 „Az életben sok minden meggondolatlan történés. Egyesek kiszámíthatatlanok, mások megbotránkoztatók, de akadnak olyanok is, amik éppen kellőképp visszarántanak az élet normális kerékvágásába. Hiszen legyen akármilyen nehéz és rögös az út egy ember számára, ettől eltekintve azt a bizonyos járdát rendesen áttapossa, körültekintően tanulmányozza, beletanul abba, hogyan viselje el a napok különc fordulatait. S amikor végül mindent túlélünk, mert bizony mindenki erre vágyik, sokan ezt viszik véghez, úgy érezzük az összes butaság semmit mondóvá válik, már nem állíthat meg bennünket senki és semmi. Nem bizony ám, mert ha netán mégis újabb akadályokkal kerülünk szembe mindet túléljük. Belefeledkezünk a kiérdemelt boldogságba!”

Harry Styles 

Hónapokkal később, Holmes Chapel

  Képzeld el azt, hogy a magasban szárnyalsz, és még akkor sem leszel képes kellőképpen azt átélni, amit én éreztem akkor, amikor futás közben a kezét fogtam. Cara törékeny kacsóját. A tömeg utat engedett nekünk, egyáltalán nem álltak elénk, éppen az volt a cél, hogy eljuthassunk az autóhoz, ami a járdapadkán várakozott ránk. A kulcsot a szmokingom zsebében rejtettem el, hogy védekezni tudjak a rizspotyogás ellen. Néha még Cara elé is odatornyosultam, hogy számára is védelmet nyújthassak a násznép túlzott buzgósága miatt.

  Mrs. Styles – már csak a gondolat is boldogsággal öntött el. Az elégedett vigyor pedig még akkor is az arcomon csücsült, amikor sikeresen elhelyeztem szerelmemet – most már feleségemet – az anyósülésen, türelmesen vártam arra, hogy bevackolja magát, még az sem igazán szegte a kedvemet, hogy több rizsdarab is a hajamban landolt és el sem tűnt onnan. Egyszerűen még a távolból minket vakuzó paparazzik sem voltak képesek egy szemernyit sem lelohasztani a jókedvemből. Szinte már szárnyaltam a boldogságtól, a tudattól, hogy Cara mostantól az enyém én pedig az Övé vagyok. Mától örökké.

  Gyakorlott mozdulatokkal megkerültem a rozsdabarna sportautót, majd én is bevetve magamat a volán mögé előbányásztam a zsebemből a kocsi kulcsot és bár elhelyeztem azt a gyújtásban még nem keltettem életre a motort. Várakoztam még magam sem tudtam mire, hiszen már mindenem megvolt. Lopva a mellettem boldogan mosolygó lányra pillantottam, a családtagoknak, rokonoknak és barátainknak integetett. Ott volt mindenki, aki számított. Anyáék, a banda, a régi barátaim. Még Will is eljött, ezennel már véglegesen elvetettük a csatabárod és hónapok alatt rájöhettem arra, komoly szándékai voltak Jane-nel kapcsolatban, őszintén szerette a lányt és ez a tény egészen megnyugtatott. Én is integetni kezdtem. Közelebb bújtam Carahoz, végigsimítottam a vállán, mire rám emelte gyönyörűséges tekintetét, egy pillanat erejéig pillantásunk összefonódott, majd egyszerre rebbentünk el egymástól, még egy utolsó kedves gesztus az összegyűltek felé, akiknek mindegyike közelebb lépett a járgányhoz, de a fontosabb személyek előre tömörültek, kitűntek a sorból, mintha csak egy film forgatásán lézengtünk volna.

  Visszafordultam, szemben az út felé ültem készen arra, hogy elinduljunk a boldogság egy újabb kapuja felé. Végül úgy döntöttem közelebb férkőzök Carához. Amikor észrevette a mocorgásomat rögvest felém szegte a fejét, kihasználtam az alkalmat és ajkaimmal lecsaptam az Övére. Intenzív csók volt, egyben lágy és sok érzelemről suttogó is. Mind a ketten beleremegtünk a másik érintésébe, hallottuk, ahogyan a tömeg tapsviharban tört ki, éreztük magunkon a vakuk jéghideg villanását is, amint megörökítették a becses percet. Arra gondoltam mennyi mindenen is mentünk keresztül eddig a nemes pillanatig, amikor is egybekötöttük az életünket, összeházasodtunk. Fiatal fejjel döntöttük el, ifjú korban hoztuk meg ezt a lépést és érdekes módon mindenki támogatott bennünket, ami eleinte megdöbbentett, hiszen az anyukák általában hevesen ellenkezni szoktak az ilyen dolgokkal szemben, amikor arra kerül a sor, hogy miattuk a gyermekük kirepülhet a fészekből. Csakhogy a mi esetünkben ez egészen másképpen alakult, senki sem mondott ellent az elhatározásunkra, anya és Mrs. Bynes még a bejelentésünk estéjén tervezgetni kezdett, mintha nemsokára nekik kolompolt volna a nagy harang. Elmosolyodtam a gondolatra.

  Elhúzódtam Carától, de a tenyerem még mindig a jobb orcáján időzött, aprólékosan szemügyre vettem felfelé görbülő ajkait, melynek okán, az én arcomon is szélesebb lett a mosoly. Profi módon kezeltük a helyzetet, ezt is sikeresen túléltük és tudtam ezentúl mással szemben is így cselekszünk majd. Hiszen ha az élet akadályokat állít elénk azokat mindig képesek vagyunk legyőzni, kellő akaraterővel és a szerelmünkkel az oldalunkon nem számít semmi más csak az, hogy mindig Vele lehessünk. Hogy Ő legyen az utolsó, akinek a gondolatával lefekszünk aludni, akinek érintését a nap végeztével utolsóként érezzünk a bőrünkön. Ezt akartam, csak erre volt szükségem. Őrá.

  - Készen állsz? – néztem rá reménykedőn, csak arra vártam, hogy kimondja azt az egyetlen, bizonyos szót, amitől a lelkem felszabadulhatott volna, a szívem még erősebben verdeshetett volna és, ami egyben az útjára is engedett volna bennünket.

  - Igen – felelte felszabadítva ezzel, mire puha puszival jutalmaztam meg. Még válaszának dacára is jó pár percig nyakcsontjára hajtottam a fejemet, belélegeztem esküvői ruhájának és bőrének kellemesen lágy és bódító illatát, majd mielőtt még eltávolodtam volna tőle jobb gondolatom támadt.

  - Szeretlek – súgtam oda neki, leheletnyit megremegett, testén libabőr suhant végig szavaim vagy éppen meleg leheletem hatására, ami súrolta egész fülének és nyakának vonalát. Újra megcsókoltam, miközben Ő a nyakamra font ujjakkal került közel hozzám. Zihálva váltunk el egymástól, s mihelyt a szemébe néztem végül teljesen egészen megbizonyosodtam arról: bármi is történjék, mi mindent túlélünk!

  S Ő is azt mondta:

  - Én is szeretlek!

A Sors gyakran kiszámíthatatlan, s minduntalan a rejtély szürke köde lengi körül. S míg mi megfejteni szeretnénk, addig Ő szorgosan szövögeti hálóját, melybe belegabalyodnak a figyelmetlen emberek. Ezzel a tettükkel pedig elkerülhetetlenné válik a végzetük. A jövő, amit már kezdetekkor nekik szántak, hirtelen a jelenükké válik, s minden egyes mozzanat beteljesül, hiszen elrendeltetett. Nekem ez volt megírva, és magam sem hiszem el, hogy végül sikerült túlélnem a magam rögös útját, melynek végén ott várt rám a boldogság.

Cara Bynes

Évekkel később, London mellett

  Az élet gyakran állít akadályokat az ember elé. Minket is folyton folyvást tesztelt, s nem egyszer hittem azt, hogy ez az egész egyszeriben túl sok lett nekem. A távolság, a viták, a félreértések és az a bizonyos baleset. Kis híján belehaltam a szerelembe… mégis hány ember mondhatta el ezt magáról?

  Mosolyogva fordultam a grillsütő irányába, mutatóujjammal megpróbáltam kiszedni a számba repült hajszálakat, melyekkel különös játékot játszott a szellő. A tavasz jellegzetes, édeskés illata mindent körbelengett, még a csirkehúson is túltett, pedig ahhoz sokkalta közelebb álltam, mint a virágoskertünkhöz. Fél szemmel a fűben rohangáló, göndör fejecskéket figyeltem, aggódó tekintetem szinte lyukat égetett a homlokukba, mégsem szóltak rám. Nem zavarta őket.

- Kincsem, ne vegyem át a helyed? Túlhajszolod magad – hallottam meg édesanyám kedvességgel átitatott hangját. Munkától érdes tenyere megpihent a vállamon, amit szabadon hagyott a pánt nélküli egyberuhám.

- Biztos, hogy nem lenne gond? – anyu elnevette magát, majd finoman arrébb tessékelt, hogy kényelmesen odaférjen a rácsra fektetett húsdarabokhoz. Még mindig elég nehézkesen vettem rá magam a főzésre, de ahhoz képest, hogy ez első hetekben müzlin és a szüleink jóindulatán éltünk, már egész otthonosan mozogtam a konyhában. Ha nem a kertben lettünk volna, nem szorultam volna rá a segítségére.

  Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, hagytam, hogy a tökéletes másodpercek kiteljesedjenek, hogy a csönd magával ragadjon. Olyan régen éreztem már hasonlót, pontosan azóta nem, hogy az ikrek és Theresa az életünk részeivé váltak.

- Anyu! A fiúk nem hagynak békén. Segíts, kérlek segíts! – mire kettőt pislogtam, egy aprócska kéz fonódott a combom köré, s amikor tekintetemmel megpillantottam a mogyoróbarna loknikat, egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy a kislányom azért temette az arcát a szoknyámba, mert az orcáján apró rózsák táncikáltak a sok futkározástól. Tenyeremmel végigsimítottam a fején, majd óvatosan leguggoltam mellé, hogy hasonló színekben pompázó íriszeink egy vonalba kerüljenek. Ujjaimmal az álla alá nyúltam és egy gyengéd puszit tapasztottam a homlokára.

  Hirtelen eleredt az eső, Theresa sikoltozva ugrott hátrébb és még az én ajkaim közül is a felszínre szökött egy szolid káromkodás, majd rögtön még egy, amikor rájöttem, hogy nem is az időjárás, hanem a legidősebb Styles csemete áztatta el a ruháinkat.

- Elliot! - kiáltottam el magam, mire az említett azon nyomban eldobta a zöldre festett, műanyag csövet, amiből egy kisebb vízesés zúdult a fejünkre. Még szerencse, hogy a grillsütő megúszta, mert akkor az egész ebédet elölről kellett volna kezdeni. Tenyereimet erősen a derekamra csaptam, próbáltam tiszteletet parancsoló külsőt kölcsönözni a megjelenésemnek. Valamiért Harrynek ez az egész, „apa most megmondja a magáét, te pedig csendben meghallgatod” dolog sokkalta jobban ment. Sosem gondoltam volna, hogy én leszek az engedékenyebb. - Hányszor mondjam még el, hogy nem szabad a slaggal játszadozni?

- Még egyszer sem mondtad – szomorúan húzta el a száját, miközben a talpával a füvet rugdosta, amitől a zöld pázsit felszakadozott és sűrű, barna sár lepte el a cipőjét. Ahogy az ujjait tördelte, olyan esetlennek tűnt, így most még csak a méregzöld, megbánástól csillogó szemeit sem kellett bevetnie ahhoz, hogy megessen rajta a szívem. Képtelen voltam a haragtartásra, ez a tulajdonságom már régen kiveszett belőlem.

- Hmm… - finoman megpöcköltem az orrát, mire savanyú szája felfelé ívelő görbületté változott. A mosolyától pedig a padlóra kerültem. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer a szívem képes lesz négyfelé szakadni anélkül, hogy belehalnék, de úgy látszik mégis sikerült neki - akkor most mondom. Hol van Jamie? – kíváncsian kémleltem körbe az udvaron, de sem a hintánál, sem a pokrócnál, de még csak a virágoskertnél sem találtam rá bongyor kobakjára. A mellkasom hevesen mozgott fel s alá, hirtelen kivert a víz és úrrá lett a testem felett a pánik. Eszembe jutott a múlt heti incidens, amikor véletlenül az iskolában hagytam és a bűntudat kétszeres erővel ékelődött a szívembe. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mindkettejüket elhoztam-e ma délután a napköziből. Önsanyargató gondolatmenetemből végül Tessa hangja zökkentett ki.

- Hát az úgy volt… - nem mert rám nézni, bár úgy gondoltam, abban a pillanatban én is féltem volna a saját tükörképemtől. Mégiscsak ment ez a fenyítés, ha nagyon akartam. Éreztem, ahogy az ajkam sunyi, már-már ördögi vigyorra húzódott, de hiába próbáltam, nem bírtam türtőztetni magam.

- Tessa! Mit csináltál a bátyáddal? – sötét szemöldökeim a magasba szöktek s mintha ragasztóval tapasztották volna őket a homlokom tetejére, ott is maradtak. Karjaimat összefontam a mellkasom előtt, a rosszcsontot végül egy erőltetett köhintéssel bírtam rá arra, hogy felszegje a fejét.

- Meghúzta a hajam, szóval belelöktem a medencébe és elfutottam – játékosan megvonta a vállát, mintha semmiség lett volna az, amiről beszélgettünk pedig ez nem így volt. Jamie ugyanis sokkal érzékenyebb volt, mint a bátyja vagy a húga, hármójuk közül ő hasonlított leginkább rám vagy az apukájára. Kíváncsi voltam, vajon mikor tanulják majd meg, hogy a tetteknek és a bántó szavaknak hatalmas erejük van, hogy mikor eszmélnek rá, hogy az általuk keletkezett sebeket sokkal nehezebb begyógyítani, mint azt gyermekfejjel hinnék? Talán sosem. Még én is csak tanulgattam.

- Na, mindketten üljetek le a feneketekre a nagypapa mellé, érthető voltam? – Mr. Mitchelle megpaskolta a kockás pokróc szélét, mire Elliot és Theresa katonás rendben csücsültek le mellé. Már eltelt hét teljes esztendő azóta, hogy anyu kimondta a boldogító igent Jane apukájának, mégis, mintha tegnap történt volna. Eleinte minden porcikám ellenezte, néhanapján még a torkomon akadt a nagypapa vagy az apa szó, de most kivételesen mindenféle nehézség nélkül sikerült megformálnom őket. Nem mintha nem szerettem volna eléggé az őszülő férfit vagy az édesanyámat ahhoz, hogy utat engedjek a boldogságuknak. Szimplán a lényem egy önző része úgy érezte: elárulták. Hogy elárulták apát. - Remek! – Anyáskodóan megsimogattam a fejüket, kellően összekócoltam a fürtjeiket, majd belevetettem magam a keresésbe. - Jamie?

  Körbenéztem a virágágyásnál, tekintetemmel végigpásztáztam a kert nyitott területeit, végigsimítottam a hinta kérges kötelén, lábujjhegyre magasodva vizslattam a tölgyfát, amin a játék lengett, miközben egyfolytában a nevét kántáltam. Szerintem még akkor sem ijedtem meg ennyire, amikor élet-halál között lebegtem a kórházi ágyon. Rettegtem attól, hogy valami komoly baja történt, hogy nem voltam mellette, amikor mindennél jobban szüksége volt rám. Végül, tompa szipogása buktatta le. Az apukájával összetákolt kuckójában rejtőzött.

- Hagyjál!

  Mivel esze ágában sem volt kijönni onnan, nekem kellett átlépnem birodalma határait. Finoman belöktem az ajtót, majd farkasszemet nézve a középső Styles csemetével, hagytam, hogy engedélyt adjon a közeledésemre. Fordított esetben én sem örültem volna a hívatlan társaságnak.

- Gyere ide, ne sírj! – bizonytalan lépteivel a karjaimba vetette magát és hagyta, hogy a fejét simogatva, össze-vissza puszilgassam. - Megütötted magad?

- Nem, csak… - szaggatottan vette a levegőt, ahogy finoman eltolt magától, éppen csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Arcának gyermeki vonásai megkeményedtek, egy érett fiatal tekintete égette az enyémet - az a kis törpe megint legyőzött. Én vagyok a nagyobb, nem nekem kéne megvernem őt? – önkénytelenül mosolyogtam el, ahogy felfogtam a szavait. Éreztem, ahogy a mellkasomról legördültek a mázsás kövek, melyek megnehezítették számomra a légzést. A torkomból a felszínre szökött egy megkönnyebbült sóhaj, s ismételten a karjaimba kaptam a kisfiamat.

- Senkinek sem kell megvernie senkit – magyaráztam, mire kicsapódott a kisház ajtaja és egy, a kezemben szorongatott kisfiúéhoz olybá hasonló, méregzöld szempár mérte végig a családi pillanatot.

- Szia lurkó! Hiányoztam? – Harry kényelmesen helyet foglalt mellettem, ezzel szűkösebbé varázsolva az amúgy sem tágas belteret. Karjait széttárva, szinte kiszakította az ölelésemből a kisfiunkat, hogy aztán egy hatalmas puszival ajándékozhassa meg a percekkel ezelőtt még igencsak letört gyermeket.

- Apa!

- Miért tört el a mécses? – már épp félúton voltam a kijárat felé, amikor egy kéz a karomra kulcsolódott, ezzel sikeresen megállásra késztetve. Haz ajkai megcirógatták a fülemet, ahogy ezt az egy, ártatlan kérdést nem éppen ártatlanul a fülembe suttogta.

- Tessa belelökte a medencébe és megsérült a férfiúi önbecsülése. Ez a te asztalod – világosítottam fel, mire szerető férjem megajándékozott egy cuppanós puszival, amit természetesen a szemfüles Jamie sem hagyhatott szó, jobban mondva grimasz nélkül.

- Na gyere, mit szólnál hozzá, ha… - már nem hallottam a mondat végét, hiszen amint becsuktam az ajtót visszasétáltam az anyukám felé, aki még mindig az ételek elkészítésével foglalatoskodott. Kíváncsian néztem rá a garázs tetejére szerelt órára, ami már negyed kettőt mutatott. Ismételten lekéstük a normális ebédidőt.

   Hihetetlen volt már belegondolni is, hogy hét óra múlva teljes lesz a család létszáma, hogy nem egészen fél nap múlva hét személlyel többen fogunk leülni az ebédlőasztalhoz. Gemma és Derek, na meg a csodaszép Helena már ötkor itt lesznek, azonban Jane, Will és a kislányaik ténylegesen csak vacsorára érnek ide, hiszen a repülőgépet és a szeles időjárást még a nagy Harry Styles sem tudta befolyásolni.

- Kész az ebéd! – anya hangjára Harry és Jamie is előbújtak a rejtekükből, mindkettejüknek fülig ért a szája, ahogy a büszke apuka a nyakába ültetve cipelte kisfiát. Mr. Mitchelle segítségével kiosztogattam a műanyag tányérokat, majd kényelmesen helyet foglalva, mindannyian belekóstoltunk a sült krumplival körített csirkemell szeletekbe.

- Milyen napod volt?

- Fárasztó, na és neked? – Harry kivette a kezemből az üressé vált tányért, majd egy laza mozdulattal mind a kettőt kihajította a szemetesbe. A gyermekeink természetesen megpróbálták leutánozni, aminek az lett a vége, hogy eltalálták a nagyit, aki megjátszott méreggel telve takaríttatta fel velük az így keletkezett mocskot.

- Tűrhető, de most hogy itt vagyok, már egyenesen élvezem – apró puszikkal hintette be az arcom, mintha én magam lettem volna a desszert.

- Néha helyet cserélhetnénk. Mondd meg a fiúknak, hogy üdvözlöm őket – óvatosan közelebb húzódtam hozzá, majd lecsuktam a szemeimet és élveztem a nap cirógatását, ahogy felfalta a testem. Egy újabb tökéletes pillanat, amit már nem vehetett el tőlem senki.

- Megmondom. Apropó, a hétvégén Niall és Elinore pizsama-partit szervez Noahnak. A törpéket is meghívták – kijelentésére kipattantak a szemeim, de kivételesen nem bántam, hogy megzavarta a sziesztázásom. Mi több, hirtelen beindult a fantáziám és már akkor sem állíthatott volna le, ha szándékában állt volna.

- Szóval szabad a hétvége? Hmm…

- Én is pont erre gondoltam – játékosan beleharapott a nyakamba, mire hangos hahotázásba kezdtem. Össze-vissza csapkodtam, mintha én magam is gyermek lettem volna, mintha mind a ketten kisiskolások lettünk volna, mint a barátságunk hajnalán a Holmes Chapel-i mezőn. - Szeretlek Csillag.

- Szeretlek.

   Mint ahogy azt az elején is mondtam, az élet gyakorta állít akadályokat az emberek elé, de ettől nem szabad megrettenni. Emelt fővel kell viselni a bukásokat, mert csak akkor tudjuk értékelni a szépet, ha az rosszal párosul. Velünk is így volt. Mi is rengetegszer estünk, talán többször is, mint mások. De ha valamilyen csoda folytán visszájára fordíthatnám az időt, ha esélyt kapnék arra, hogy egy levélben mindent leírhassak a fiatalabbik énemnek, akkor sem tenném meg. Ez mind így volt jó, mert lehet, hogy eggyel kevesebb eséssel most nem lenne ilyen édes és teljes az életem. Szóval küzdjetek, essetek, majd álljatok fel – mert bármi is történjék, mi mindig túléljük, pont úgy, ahogyan ti is.