Sziasztok :)
Nos, elérkeztünk az utolsó bejegyzéshez, amit én fogok közzétenni. Igazából ez így nem teljesen igaz, hiszen nem ez az utolsó fejezetem, ráadásul ott lesz még az Epilógus és a búcsúbejegyzés is, viszont két hét múlva az utolsó fejezetnél, nem leszek itthon. Nem akarok búcsúzkodni MÉG, hiszen nincs itt az ideje, csak különös érzés ennyire a vége felé járni valaminek, amit olyan lelkesen elkezdtünk annak idején - már több, mint egy éve.
Ebben a részben megtörténik a nagy békülés, amolyan Harry és Will stílusban. Remélem mindenkinek tetszeni fog, ha mégsem, akkor kérlek írjátok le, mit rontottam el. Nem is húznám az időtöket. Jó olvasást!
Millio puszi Xx szerecsendio
Bocsánat
Bocsánat. Egy szó,
melyet naponta legalább ezerszer elmondanak az emberek, mégis oly kevés lélek
van, aki komolyan is gondolja. Szinte reflexből vágjuk oda minden hibánk után, és
ezáltal elcsépelté válik. Az idő folyamatos előre haladtával pedig egyre
kevésbé gondoljuk komolyan. Éppen ezért mondtam helyette, hogy Sajnálom. Mert
én tényleg, szívből megbántam az ellenük elkövetett vétkeimet.
Will Sweeney
Az ujjaim görcsösen
tekeredtek rá a keskeny fémre, mely lassan felengedett dermesztő
hőmérsékletéből s langyossá változott – de csak ott, ahol hozzáért túlhevült
bőröm, bármely kicsiny felülete. Érzelemmentes arcom semmit sem árult el a
külvilágnak a lelkemben dúló háború veszteségeiről, s miközben a tetőről
meredtem a tavaszias pompában tündöklő tájra, csak még borúsabbá váltam
legbelül. Örülnöm kellett volna annak, hogy rám talált a szerelem, annak
ellenére, amiket elkövettem, de egyszerűen képtelen voltam a jóra
összpontosítani; túl sok volt a rossz, mely sötét felhő módjára árnyékolta be a
legfényesebben ragyogó napsugarakat is.
- Will! – Jane hangja kiszakított filozofikus elmélkedéseim
legújabb fázisából. Manapság rutinszerűvé vált, hogy kijöttem a kórház tetejére
és a biztonsági korlátoknak dőlve figyeltem a várost. A langyos szellő
belekapott a hajamba, melyre már igazán ráfért volna egy kiadós vágás.
- Hmm? – fordultam felé, de miközben lassan felém
lépkedett, kényszerítettem magam, hogy szemeim ismételten a tájra
koncentráljanak a sziporkázó leányzó helyett. Szőke loboncába hullámos tincsek
költöztek, ami arra engedett következtetni, hogy nem is olyan rég otthon
töltötte szabad perceit – ugyanis a kórházban nem voltak ehhez szükséges
fodrászati eszközök. - Látni sem akarnak, igaz? – ujjaimmal a fémet
kapargattam, mintha attól minden rendbe jöhetett volna, s bár tényleg sikerült
lekötnöm túlfeszült idegzetem, az, hogy Jane megvárakoztatott, kétségek közé
lökött. Fuldokoltam, akár egy úszni nem tudó kisgyerek, aki a Titanicon
utazott, s a jeges habokban lelte halálát.
Jane tenyere a
vállamra simult. Arca egyre közelebb került az enyémhez, s szabályosan nyelnem
kellett, annyira feszélyezve éreztem magam a közelében. Szerettem, mégsem éreztem
helyesnek gyengéd érzelmeimet, hiszen még nem varrtam el minden egyes általam
hátra hagyott szálat. Még beszélnem kellett velük. Kivételesen az Ő boldogságuk
fontosabb volt az enyémnél - bár ezt is csak akkor éreztem, amikor a szőkeség
mellettem tengette félve lopott perceit. Mióta nyíltan kiterítettem a
lapjaimat, alig találkoztunk, hiszen folyton folyvást az apukájával volt, aki
viszont Mrs. Bynes legrendíthetetlenebb támaszává vált. S én? Kerültem Gemmát,
Niallt és mindenki mást. - Ami azt illeti, csakis rád várnak – suttogta a
fülembe, majd egy lágy puszit nyomott az arcomra, s hozzám hasonlóan a
kórházzal átellenben épített mesterséges parkot figyelte. A tavaszias időjárás
rengeteg kisgyereket vonzott a környékre, a természetellenesen tiszta
kacsaúsztatóról és a fémszerkezetekkel telezsúfolt játszótérről már nem is
beszélve.
- Még Harry is? – bizonytalanul ejtettem ki egykori barátom
nevét, de mintha ezt a mellettem álldogáló lány észre sem vette volna, játékosan
oldalba lökött.
- Hisz tudod, mikre nem képes egy fiú azért a lányért, akit
szeret. Cara pedig meg akar hallgatni. Szerintem kicsit bűntudata van a
kialakult helyzet miatt – az utolsó mondatnál eltorzult az arca, mintha valami
kellemetlen emlék futott volna át az agyán, de bármi ilyenről volt is szó, nem
adta a tudtomra.
- Ja – motyogtam az orrom alatt, majd se puszi, se pá,
elindultam az üvegezett vasajtó felé, mely a lépcsőházba vezetett. A hangomban
megbújó keserű él nem szándékosan érződött azon az egyetlen szón, amit ki
tudtam nyögni. Ösztönös volt, akár a lélegzés.
- Jézusom, nem úgy értettem! – kiáltott utánam, amikor már csupán
pár lépés választott el a megfelelő emelettől. Szinte magam előtt láttam, ahogy
a szája elé kapta reszketeg kezeit, így valamivel lassabban folytattam
megkezdett utam. De nem álltam meg. Tisztában voltam vele, hogy utol fog érni.
- Tudod, hogy nem úgy… - ujjai a felkaromra csavarodtak, pont úgy, ahogy az
enyémek, amikor megpróbáltam visszatartani Carat, még mielőtt kilépett volna a
házunk ajtaján, ezzel véglegesítve a szakításunkat. Bármit megtettem volna, ha
azzal maradásra bírhattam volna. S most, hogy Jane azokat a szavakat használta,
amiket: bár önkénytelenül, de feltépte a gyógyulófélben lévő sebeimet,
melyekből ismételten szivárogni kezdett a langyos, vérvörös folyadék.
- Persze, hogy tudom – küldtem felé egy halvány mosolyt,
majd egy mély lélegzetvételt követően a füle mögé tűrtem egy rakoncátlan
hajszálat. Olyan gyönyörű volt, olyan törékeny. S egy pillanatig hatalmas bűntudatot
éreztem, amiért kedveltem. Hiszen minden, amit valaha szerettem megfakult,
elsorvadt majd meghalt. Meg kellett volna védenem önmagamtól, ahelyett, hogy az
arcát cirógatva magamhoz öleltem. - Szoríts!
Jane sután
bólintott, majd apró kezeivel egy fehérre mázolt, fából készített ajtó felé
lökdösött. Csak jót akart nekem és örültem, amiért ilyen harciassá vált, mert
félő volt, hogy az összekapargatott bátorságom bármelyik óvatlan pillanatomban
semmivé foszlott volna.
Magamban lassú
visszaszámlálásba kezdtem. Három.
Ujjaimmal rászorítottam a kilincsre, s egy mély lélegzetvétel közepette megmarkoltam
azt. Kettő. Beszívva alsó ajkam,
megéreztem a vér sós és fémes ízét a nyelvem hegyén, ahogy a vérem összegyűlt a
számban az agyonrágcsált, sebessé vált ajkaimból. Egy és fél. Legszívesebben azonnal megfordultam volna és kirohantam
volna az épületből, azonban tudtam, hogy Jane úgysem engedett volna, ráadásul
nem akartam gyávának tűnni a szemében. Neki nem okozhattam csalódást. Ha őt is
elvesztettem volna, nem maradt volna az égvilágon senkim – anyát leszámítva,
ami ennyi idősen kicsit gázos. Egy.
Lenyomtam a kilincset, melynek következtében feltárult a kórterem, amiben Cara
és Harry tartózkodott.
- Sziasztok – óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót,
majd egy lépést hátrálva, hátammal nekidőltem az irritálóan zöld falak
egyikének. Minél távolabb, annál jobb.
Így nem üthettek meg és bármikor elfuthattam volna, ha ahhoz tartotta volna
kedvem. - Öhm, izé, örülök, hogy jobban vagy, nagyon aggódtunk érted.
Ujjaimmal malommód
játszadoztam, s hol az egyik, hol a másik lábamra helyeztem testem egész
súlyát. Kellemetlen volt a viszontlátás, s bár tényleg örültem Cara
gyógyulásának, szívesen elnapoltam volna még pár héttel.
- Nekem még vissza kellene mennem Londonba, úgyhogy kérlek,
fogd rövidre – Harry mogorva hangja kivívta kókatag figyelmemet, s
önkénytelenül is mosolyra húzódott a szám, amikor Cara egy szúrós pillantással
belé fojtotta a felszínre kívánkozó sértéseit. Talán mégsem változtak olyan
sokat, mint hittem. Talán csak én változtam.
- Persze, persze. Csak fogalmam sincs, hogyan kéne
belekezdenem.
- Miért nem ülsz le? – Cara megpaskolta az üressé vált
széket, ami az ágya mellett árválkodott, hisz időközben Harry már réges-régen
kényelmesebb bútordarabra talált a lány közvetlen közelében. Olyan boldognak
tűntek, mi több: elevennek. Szúrni kezdett a mellkasom, ahogy belegondoltam, ha
nem lettem volna, már évekkel ezelőtt egymásra találtak volna. Vajon az
elvakult szerelem vagy én voltam a ludas? Még meddig okolhattam az érzéseimet
anélkül, hogy elcsépelté változtattam volna a kifogásaimat? - Talán akkor
könnyebb lenne.
- Hogy lehetsz még mindig ilyen kedves velem? – kérdeztem,
miközben lassan a rozoga szék irányába sétáltam. Időközben tördelni kezdtem az
ujjaimat, mint egy börtöntöltelék, aki jogosan várta az elkövetkezendő
kivégzését. Hirtelen nem is tartottam olyan jó ötletnek az ülést, hiszen az
elmém kísérteties képekkel bombázott különböző villamosszékekről, zubbonyokról
és méreggel töltött injekciós tűkről.
- Mindenkinek jár még egy esély. Mi is megkaptuk. Neked is
ugyanennyi jogod van hozzá, ahogy Janenek is – küldött felém egy erőtlen
mosolyt, majd tekintete az ajtó felé vándorolt. Vajon ő is csak most tudta meg,
hogy Jane mindvégig szerelmes volt belém? Vajon őt is annyira bántotta a
vaksága, mint engem? Valószínű, ugyanis a legutolsó beszélgetésünkkor nagyon
meglepettnek tűnt, amikor bejelentettem, hogy a legjobb barátnőjével együtt
töltöttünk egy kellemes éjszakát. - Melletted boldog.
Némán bólintottam,
mire reszketeg kezeivel az enyémek felé nyúlt. Sután szegtem fel lekonyult
fejem, de az a kedves tekintet, amivel szemben találtam magam, mindenért
kárpótolt. Hirtelen olyan idiótán éreztem magam, amiért halogatni próbáltam ezt
a pillanatot. Hiszen nem volt mitől tartanom. Cara mindig is kedves lány volt.
Talán azért szerettem belé annak idején, amikor mellettem maradt a fiú vécében.
- De ha egyszer is…
- Nem fogom bántani, nem kell fenyegetőznöd – szúrós szemmel
néztem Harryre, aki ennek köszönhetően abbahagyta az üres fenyegetésekkel teli
mondatát. Az igazat megvallva örültem, amiért ennyire kedvelte Janet, hiszen
eme szavakkal biztosított arról, hogy képes lett volna megvédeni, ha
megbántottam volna. Ő lett a mentőkötelem, a biztosíték arra, hogy ne
cselekedjek meggondolatlanul. Talán a segítségével jobb emberré válhattam volna.
Az viszont már kétséges volt, hogy meg is tette volna értem mindezt.
- Szereted? – Cara szemei csillogtak, miközben Harry
megszorította a tenyerét. Úgy éreztem, én voltam a felesleges harmadik a
szobában, pont úgy, ahogy annak idején a kapcsolatukban. A nem létező
kapcsolatukban.
- Minden porcikámmal azon leszek, hogy szerelemmel
szeressem. Nem lesz nehéz, hiszen az utóbbi időben közelebb érzem magamhoz,
mint bárki mást – Cara arca megvonaglott, de pár pillanatra rá ismételten
boldogság költözött elnyűtt vonásaiba, így mindezt a kimerültség számlájára
írtam. Kár lett volna azzal áltatnom magam, hogy a szavaim viselték meg, hiszen
sosem szeretett igazán. Ő maga mondta, amikor kiléptem a Kávézó ajtaján. „Próbáltalak szeretni.” Próbált… de sosem
ment neki. Sosem voltam elég. - Viszont fontosak vagytok neki, ahogy nekem is,
és… szóval én csak… - a szavak cserbenhagytak, én magam hagytam cserben a
testem, de még mindig olyan nehezen ment a bocsánatkérés. Hiszen nem csak nekem
kellett volna elnézést kérnem, hanem nekik is. Mégis, Jane kedvéért vállaltam a
kezdeményező szerepét. Muszáj volt, hisz tudtam, Hazza sosem tette volna meg. - Szeretnék
elnézést kérni. Sajnálom.
- Azt hiszed, ennyi elég ahhoz, hogy mindent elfelejtsünk? –
alig, hogy kimondtam a bűvös szót, a velem szemben ülő fiú felpattant s kis
híján nekem esett a benne forrongó dühnek köszönhetően. Én magam sem tudtam,
mit hittem, hiszen számítanom kellett volna arra, hogy ez valamivel
bonyolultabb lesz. Ha csak azt néztük, hogy Cara majdnem meghalt… egy
bocsánatkérés olyan volt, akár halottnak a csók. Mégis, egy részem remélte,
hogy megbékélnek vele. Hogy tiszta lappal kezdhetjük, hogy a hibák az idő
múlásával feledésbe merülnek.
- Nekem elég.
- Nekem nem! – Harry majdnem leharapta Cara fejét, s
szerintem észre sem vette, mennyire megijesztette szegényt a kirohanásával. A
kórterem hangulata fagyossá vált, mintha valaki kétszer olyan hidegre állította
volna a légkondicionálót. Már csak centiméterek választottak el minket egy
újabb összecsapástól, amikor magam elé emelve karjaimat, egyfajta pajzsot képeztem
kettőnk közé. Nem akartam balhét, én tényleg nem akartam.
- Megértem, hogy a hátad közepére sem kívánsz – motyogtam
az orrom alatt úgy, hogy azt mind a ketten meghallják, s csak reménykedni tudtam
benne, hogy a szavaim eljutottak egykori legjobb barátom agyáig. Hiszen sosem
volt haragtartó. Miért épp most kellett megváltoztatnia ezt a jó szokását?
Miért nem tudta egyszerűen elfelejteni az egészet? Fordított esetben te képes lennél rá? Képes lennél rá, hogy eljátssz
egy ostoba szerepet, miközben legbelül a téged bántó személy halálát kívánnád?
Örülj, hogy csak ordibál! Ennyi neki is jár, nem? Fanyar vigyorra húztam az
ajkaimat, miközben nyeltem egy hatalmasat, mely visszhangzott a beköszönt csendben.
Résnyire összepréselt szemeimet kitártam, s hitetlenkedve meredtem az engem
vizslató srácra. Csak állt, a gondolataiba temetkezve. Várt. Talán azt hitte,
hogy folytatni fogom, hogy mentegetőzni kezdek majd. De nem tettem. Miért is
tettem volna? Tisztában volt a bűneimmel, ahogy a saját vétkeivel is.
- Nem érted. Itt nem arról van szó, hogy hova kívánlak… -
már valamivel nyugodtabban beszélt, szinte suttogta a szavakat s mondanivalóját
mintha kettévágta volna egy éles pengével, a felénél megtört és hagyta, hogy a
ki nem mondott vádak szárnyra kelljenek a levegőben.
- Nem bizalmat kérek, hanem esélyt a bizonyításra. Egyszer
barátok voltunk, mi több, szinte már testvérek – győzködtem. Minden erőmmel
azon voltam, hogy elássuk a csatabárdot, hogy megtaláljam a megfelelő érveket,
amik megpuhíthatták volna kővé vált szívét, de semmi sem hatott. Rá kellett
ébrednem, hogy semmiféle varázslat sem létezett, hogy a mesék jóságos tündérei,
gyermekded felnőttek kitalált butaságai csupán. Volt egy tervem, meg akartam
változni, mássá válni, valaki újjá. Valaki jobbá. Valakivé, a múlt hibái
nélkül. De ez ment ilyen egyszerűen. A rossz dolgok velem maradtak. Követtek,
és minél inkább menekülni vágytam, annál inkább bekebeleztek.
- Ettől az egész csak még rosszabb lesz – lökte oda
félvállról, majd lassan visszasétált Cara mellé és leült a nekem felkínált
helyre. A háta közepére sem kívánt, s ezzel a cselekedetével a tudtomra adta,
hogy kívül sokkalta tágasabb volt.
Az ajkamba harapva,
mégis felszegett fejjel indultam meg a kijárat felé és már épp a hideg
kilincset ölelték az ujjaim, amikor meghallottam Cara erőtlen hangját. Még
ilyenkor is engem védett, még most is kiállt mellettem. Alig akartam hinni a
saját füleimnek.
- Harry, kérlek! Csak próbáld meg – lassan megfordultam,
hogy szemtanúja lehessek az elkövetkezendő eseményeknek, és örültem, amiért a
maradás mellett tettem le a voksom. A látvány ugyanis, mely a szemeim elé
tárult, minden pénzt megért: Cara ülésbe tornázva magát Harry idegtől merev
testéhez hajolt és oly szeretettel ölelte magához, mint amivel engem sosem volt
képes. Fájt, mégis, egy idő után ez a kínkeserves érzés mennyeivé változott, s
csak akkor jöttem rá, hogy a továbblépés nem is lesz olyan borzalmas, mint azt
az elején képzeltem. Hiszen az élet nem állt meg egyetlen szerelmi csalódás
miatt. Szeretni tudni kellett, legalább annyira, mint elengedi.
- Jó, rendben. De esküszöm, ha csak egyszer meglátom, hogy
szánt szándékkal árt egy számomra fontos embernek, akkor nem kap több lehetőséget
– morogta, akár egy veszett kutya. Izmai jól láthatóan megfeszültek a fehér
póló alatt, majd pár percnyi néma csöndet követően kifújta a tüdejében tartott
levegőrengeteget. Ahogy az elhasználódott oxigén kiürült a szervezetéből, úgy
lett egyre kiegyensúlyozottabb, végül halál nyugodt. Már nem rándult meg az
arca, amikor rám kellett néznie. Már nem ült ki undor a tekintetére, amikor pár
határozott lépéssel mellettem termett. Csak Ő volt, mindenfajta ítélkezés
nélkül; készen egy új jövőre. - Tiszta lap.
- Tiszta lap – ismételtem, majd elfogadtam felém nyújtott
kezét s hevesen rázni kezdtem azt. - Köszönöm.
Hazza sután
bólintott, majd amint szabaddá váltak karjai, maga mellé ejtette őket. Egy
ideig csak álltunk egymással szemben. Egyikünk sem tudta, hogyan tovább, hiszen
nem csak nekem, de neki is új volt ez az egész. Oly sok hónapon át – éveken át –
gyűlöltük a másikat. De ennek ebben a percben vége szakadt. Már nem voltunk
többé ellenségek, azonban barátok sem. Csak voltunk, mint két srác, akik egykoron
egy és ugyanazon lányt szeretettek.
- Nekem viszont most már tényleg mennem kell, ha mindent el
szeretnék még intézni. Már pedig el akarok, hogy mihamarabb visszajöhessek. Te
pedig pihenj, oké? – Cara ágya mellé lépkedve, egy lágy csókot nyomott szerelme
ajkaira, melyek lágyan szétváltak a történtek hatására. Szegény, alig pár órája
kelt fel a kómából, mi pedig fenekestől felforgattuk az életét. Bár úgy láttam,
nem bánta. - Szeretlek.
- Szeretlek.
- Én is megyek, hiszen pihenned kéne, még mielőtt rád rontanak
a többiek – köszöntem, majd lenyomtam az ajtó kilincsét és feltártam a
folyosót, mely üresen kongott, mintha egy szellem járta kórházban szálltunk
volna meg, nem pedig a környék legjobb specialistáinak munkahelyén. Szemeimmel
kétségbeesetten kutattam Jane után, de még mielőtt komolyan a keresésére
indulhattam volna, Cara maradásra ösztökélt.
- Sziasztok. És ne öljétek meg egymást, oké? – küldtem felé
egy biztató mosolyt, s egy ígéretekkel teli bólintást követően végleg eltűntem
a szeme elől.
Harry nem köszönt
el, egyetlen szó nélkül rohant el a lift irányába, s mivel ezzel egyidejűleg
magamra maradtam, monoton léptekkel közelítettem meg az egyik műanyag széket.
Lábaimat teljesen elnyújtottam, úgy próbáltam megtalálni a tökéletes pozíciót,
de amikor csak rosszabbra fordult az egész, feladtam s lehunytam a szemeimet.
Kicsit csalódott
voltam, amiért Jane nem várt meg, pedig úgy volt, hogy ma végre együtt
töltöttük volna az egész délutánt. Az apukája ugyanis Mrs. Bynes társaságában
elment Londonba pár fontosabb dologért – több információt nem kötöttek az
orromra, ezt is csak a szőke szépségtől tudtam meg. Szerintem Cara anyukája még
mindig utált engem és épp ez volt az oka annak, hogy még senki sem tudta, hogy
beleszerettem Janebe. Miért mondtam volna el? Az apukája bizonyára azon nyomban
eltiltotta volna tőlem.
- Na, hogy ment? – szemeim úgy pattantak szét, mint két
szilveszteri petárda, de mire a hang irányába kaptam a fejem, tulajdonosa már
réges-rég helyet foglalt mellettem. Jane haja egy elegáns copfba volt fogva,
melyből egyetlen rakoncátlan tincs sem kandikált ki, ezzel belerondítva a
kellemes összhatásba. Tökéletes volt. Minden porcikája.
- Bénán, de rosszabbra számítottam – megrántottam a vállam,
hetykén, mintha semmit sem jelentett volna nekem az előbbi békülés, pedig a
valóságban igenis sokat számított. Sikerült lezárnom egy korszakot egy
fényesebb reményében. Most, hogy már a bűntudat sem állt az utamban, végre
tisztán szerethettem – mintha találtam volna egy rózsát, bármiféle tövis
nélkül.
- Harry?
- Igen, de hajlandó javítani a hozzáállásán, ha ezzel
boldoggá teheti Carat – ezzel belekezdtem egy hosszan tartó mesélésbe, melyben
részletesen elmagyaráztam neki mindent, ami a kórtermen belül lezajlott. Azt,
amikor azt hittem kapok egy jobb egyenest az arcomba és azt is, amikor már kész
voltam távozni, Cara mégis rávette Hazzát a bocsánatkérésem elfogadására.
- Én megmondtam. – Jane pajkosan oldalba lökött, ami oly
váratlanul ért, hogy ha nem kapott volna utánam, minden bizonnyal leszédültem
volna a kényelmetlen ülőalkalmatosságról. De megmentett, ezúttal nem csak
képtelesen, de szó szerint is. Ujjaimmal végigsimítottam márványszerű bőrén,
melyet végre egyetlen milliméternyi sminket sem fedett el. Hosszú évek óta
először. Büszke voltam magamra, amiért sikerült elérnem, hogy végre elhiggye,
úgy volt gyönyörű, ahogy. Önmaga miatt, nem pedig a kozmetikai eszközök
jótékony hatásától. - Felléptek a karneválon? Tudod, most hétvégén lesz
majális.
- Persze, bár borzalmasak leszünk. Az utóbbi időben,
érthető okok miatt, nem igazán gyakoroltunk. Én itt voltam, a fiúk is benéztek
néha…
- Biztos menni fog – ujjait ráfektette a combomra, majd
lassan közelebb csusszant hozzám, hogy kihasználva édes magányunkat, egy
cuppanós puszit nyomhasson a számra. Ilyenkor mindig megnevettetett, hiszen a
tudat, hogy jobban élvezte ezt a titkolózósdit, mint kéne, már önmagában is
röhejes volt. - Csodásak lesztek, mint mindig.
- Elfogult vagy – suttogtam a szájába, ahogy újabb
keringőre kértem fel nyelveit, mire lassan elhúzódott tőlem s csípőre tett kezeivel,
szúrós pillantásokat küldött tehetetlen személyem felé. Én egy másodpercig sem
gondoltam volna, hogy ezzel az ártatlan kijelentéssel megbánthatom.
- Kikérem magamnak! Amúgy is, a női megérzések mindig
bejönnek – egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amikor tudatosult
bennem, hogy egész idő alatt megjátszotta magát. Szemeim önkénytelenül forogtak
körbe saját tengelyük körül, végül a lehető legközelebb simulva a mosolygós
lány testéhez, érzékien a fülébe suttogtam.
- És most mit súgnak azok a bájos kis ösztöneid? – lágy puszikkal
hintettem be az arcát, majd az orrát, végül mindenhol, ahol csak értem.
Éreztem, ahogy libabőrbe borult a felkarja, s ez ahelyett, hogy leállított
volna, csak még inkább beindított. Imádtam, hogy mindezt én váltottam ki
belőle. Hogy a teste ekképp reagált az enyémre. Hogy megtaláltam azt a személyt,
aki nem csak próbálkozott, de szeretett is. Akinek elég voltam.
- Azt, hogy ha nem hagyod abba, akkor ferde szemmel néznek
majd ránk az ápolók – nevette el magát. Kacaja életet lehelt a siralmas
folyosóba, szinte az egész kórház kivirult tőle. Én magam voltam az, aki
színesebbnek látta a világot.
- Nagyon vicces vagy – lassan összekulcsoltam az ujjainkat,
majd felhúzva őt a székről, gyengéden a kijárat irányába lökdöstem. Minél
hamarabb el akartam tűnni az épületből.
A Nap sugarai
felmelegítettek belülről, amikor belevetettük magunkat a tetőről látott park
rejtelmeibe. A visítozó gyerekek hangja eltörpült szívem heves tam-tamja
mellett, mely már szinte a torkomban dobogott. Talán ezt jelentette boldognak
lenni. Amikor megszűnt a világmindenség s csak ő meg te léteztetek. Együtt. - Sajnálom.
- Mégis mit? - a mellettem lépkedő lány arcárnak vidám
mimikáiba értetlenség vegyült, s félő volt, hogy íves szemöldökei örökre a
homlokára ragadnak, ha nem válaszolok azonnal nekem címzett kérdésére.
- Sajnálom, hogy annyi fájdalmat okoztam, hogy durva voltam
veled, hogy elítéltelek, anélkül, hogy meg akartalak volna ismerni és, hogy nem
vettelek észre, pedig mindvégig az orrom előtt voltál – hadartam anélkül, hogy
levegőt vettem volna. A végére már annyira kiszáradt a szám, hogy
felismerhetetlenné torzultak a szavaim, pedig hallania kellett volna. Mindent
hallania kellett volna.
- Nem kell, tudod, hogy nem haragszom – megtorpant, s addig
egy tapodtat sem mozdult, amíg szembe nem fordultam vele. Tisztában voltam
vele, hogy én lettem volna az utolsó ember, akit hibáztatott volna, de attól
még nem szűnt meg a mellkasomban lüktető fájdalomérzet. Bűntudatom volt, és
Cara és Harry még csak a jéghegy csúcsa volt. Rengeteg embernek ártottam a
szerelem nevében. Bunkó voltam a barátaimmal, amikor megpróbálták felnyitni a
szememet. Keresztbe tettem Gemmának s kis híján megvertem Niallt, amikor az
esküvőn védelmébe vette a bandatársát… egy szó, mint száz: elcsesztem.
- Pedig kéne.
- Azt majd én eldöntöm! – akaratoskodott, mire lehajtottam
a fejem és a hajamba túrva elkezdtem mustrálni a tornacipőmet. Hirtelen nem
ismertem magamra. Mikor lettem én ilyen… ilyen… érzelmes és bűnbánó? Jaj, Jane!
Teljesen elvetted az eszemet.
Szia!
VálaszTörlésNagyon örülök neki,hogy felraktad ezt a részt,csodálatos lett.
Sajnálom,hogy vége lesz,mert nagyon megszerettem ezt a történetet.Mindenesetre nagyon várom a következő részt.
További szép napot! By:Barbi :)
Kedves Barbi!
TörlésÖrülök, hogy tetszett, igazából én is nagyon megszerettem az átolvasás alatt. Én is sajnálom - és jó hallani, hogy ezzel nem vagyok egyedül -, hogy vége lesz a történetnek,de nem lehetett az örökkévalóságig húzni. Remélem a vége is tetszeni fog! <3 Vasárnap érkezik a folytatás :)
Millio puszi Xx
Drága, legkedvencebb Bloggerináim!
VálaszTörlésAhw, ahw, ahw! Jaj, ezek a részek már mind olyan édesek, te jó ég! Tiszta olyan érzésem van, mintha egy filmet néznék, ahol a végén minden rendbe jön, mindenki boldog, mindenki megbocsájt. Tényleg eszméletlenül hálás vagyok, amiért olvashatom ezt a blogot, egy élmény! Szóval köszönöm, hogy írjátok, szörnyen imádom, egyszerűen tökéletes! Imádlak Titeket, ne felejtsétek el most sem, hogy mennyire tehetségesek vagytok! <33333333
Millió puszi & ölelés, Azy
Édes, drága, cukorborsó Azym!
TörlésIgen, a vége kicsit rózsaszínre sikeredett, de úgy döntöttünk, nem változtatunk az alap elképzelésünkön, hiszen egyébként is megküzdöttek azért, hogy együtt lehessenek. Will pedig - Cara balesetének és Jane kedvességének köszönhetően - megvilágosodott. Persze Harry és ő nem lesznek puszipajtások - bár ki tudja mit hoz a jövő?! - de adnak egymásnak egy új esélyt és csak ez számít :) Mi köszönjük, hogy olvasod/olvastad a blogot. Nagyon sokat jelent! Szeretlek <333
Millio puszi Xx